mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter

Ősidők óta „vízvötte” hely volt a magyar Alföld. Hosszú évezredeken át a két folyam, a Duna és a Tisza között is a víz volt az úr. A rendszeres áradások szabadon öntötték el ezt a mélyen fekvő területet, még a medrek sem voltak állandóak. Az Ős-Duna vándorló vize észak-dél irányú medreket vájt magának, miközben igen lassan ugyan, de folyt a hordalék lerakása, az állandó vízfolyások közti területek feltöltődése. A vizek közti szigeteken sűrű erdőtakaró, és bőséges vadászzsákmányt ígérő, gazdag szárazföldi állatvilág alakult ki. Megélt a mamut, az orrszarvú, az ősbölény és az őstulok, meg a barnamedve. Szarvascsordák jártak táplálékuk után, a vizekben, mocsarakban többféle vízi emlős és halfajta élt.

A Kárpátok övezte síkon föl-fölbukkanó kőkori hordák eleinte valóban csak vadászni, halászni portyáztak ezen az erdős-mocsaras vidéken, s a zsákmánnyal a távolabbi hegyek, dombok barlangjaiban rejtőző otthonaikba húzódtak vissza. Tartósabban megülni a tájat, kunyhót építeni, faluba tömörülni ugyanis alig akadt megfelelő és megbízható száraz hely a két folyam közt. Még jóval később is inkább csak az állattartásból, mint a föld megműveléséből lehetett megélni, s így a földművelő népek eleinte nem is törekedtek errefelé megtelepedni.

Nagyjából tízezer éve, a jégkorszak végére alakultak ki tájunk ma ismert földrajzi-éghajlati viszonyai. A vizek összébb húzódtak, s a parti buckák már alkalmasabbak voltak kunyhók építésére. Mintegy hétezer évvel ezelőtt két népcsoport találkozási helye volt a Duna - Tisza köze. A Közel-Keletről a Balkánon át érkezett ide az ún. Körös-műveltség népe. Összefüggő lakóhelyük a Körös folyóig terjedt, de szórvány telepeik egészen a Duna innenső partjáig felbukkantak. Nyugatról, a Dunántúlról terjeszkedett át a „vonaldíszes kerámia” állattartó-zsákmányoló népe. Itt tanulták el a "körösiektől" a földművelést és az edénykészítést.

A mai Kunszentmiklós belterületén, és a bösztöri határrészben is tártak föl a régészek hétezer éves, újkőkori leleteket: vonaldíszes csészék, csuprok, tálak, szűrőedények töredékeit, kovaszilánkokat, s egy megmunkált szarvasagancsot is.

Mintegy négyezer-ötszáz éve a rézszerszámokat is használó ún. bodrogkeresztúri műveltség népe szállta meg a két folyó közét. Emléküket főleg temetőik és rézből készült harci eszközeik őrizték meg. A kunbábonyi határban egy réz csákánybalta került elő a rézkori kultúra emlékei közül. Ekkoriban a mozgékony életformát kívánó állattartás ismét visszaszorította a helyhez kötött földművelést. Ennek oka talán a hűvösebbre, csapadékosabbra forduló időjárás volt.

 Agyag oltárka Kunszentmiklósról (bronzkor)

 A bronzkorban sokkal inkább benépesült a két folyó vidéke, mint korábban bármikor. Az ekés földművelés újból visszaszorította ekkor az állattartást. A folyómedrek melletti magaslatokon a falvak egymásra rétegződő nyomai bizonyítják, hogy tartósan éltek itt az egyes népcsoportok. Vidékünkön a vatyai műveltség népe élt.  Földsáncokkal erősítették meg nagy kiterjedésű falvaikat. A sáncokon belül sűrűn álltak a vékony, vert falú házak. A termelt gabonát a sáncokba vájt hombárokban tartották. Eledelüket háziállataik húsával és halakkal egészítették ki.

 


A svasztikával díszített kunszentmiklósi agyagtálka (vatyai kultúra)

A Kr. e. első évezred nagy részében találkozóhelye és ütköző zónája volt ez a terület a keleti és nyugati népeknek: tartósabb megtelepedésről csak szórványos leletek kerültek elő. A Kr. e. 7. század táján a környékünkön is megjelent keleti lovas népet, a szkítákat vagy régies magyarsággal „szittyákat”, a magyarok ősének is tartották.

A Krisztus születése előtti negyedik században érkeztek a Kárpát-medencébe nyugatról a kelták. Ők mintegy négy évszázadon át éltek vidékünkön is. Velük jelent meg itt az életnek az a másfajta, új arculata, amely már inkább hasonlatos a maihoz, mint az őket megelőző korokéhoz. Hozták magukkal és használták az ekevasat, a kaszát, a könnyű kocsit, a pénzt, a zománcot és az üveget, kétköves forgó malmokon őrölték a gabonát, és kenyeret sütöttek. Pannónia római városai is kelta településekből nőttek ki.

A Duna - Tisza közén valószínűleg csak kevesen telepedtek le a kelták közül. Meghódították a korábban itt élő szkíta kori népességet. Ezért a kelta műveltség keveredik a meghódított népcsoportok műveltségével. E korból származó kisebb leletek a Kunbábonyon talált jellegzetes, hólyagos bronz lábperecek.

A Kr. u. első négy évszázadban a Dunántúl Pannonia provincia néven a Római Birodalomhoz tartozott. A természetes határ keleten a Duna volt, a mi vidékünk nem tartozott a birodalomhoz. Orgoványon római bronzpáncélt, viszont Kunszentmiklóson ezüst övcsatot, Tasson római bronz tükröt, Kunpeszéren üveggyöngyöt találtak. Vagyis az alföldi barbár népek nemcsak háborúztak, hanem kereskedtek is a rómaiakkal.

 Az orgoványi római bronzpáncél alighanem hadizsákmány volt

 A keleti népek szüntelen nyugatra áramlása jellemezte a Kr. u. első évezredet.  A vándorlás végső állomása az utolsó nagy füves puszta, az Alföld volt. A Belső-Ázsiából induló, viharosan keletkező és széthulló lovas nomád birodalmak egymás nyomában szorították nyugat felé a környező népeket. Elsőként a szarmaták jöttek. A korabeli források „kancafejő, szekérlakó” népnek nevezik őket. Mint állattartó nomádok, váltakozó, téli-nyári szálláshelyeken éltek. Földbe mélyített házakból álló téli szállásaikat tárták fel a régészek Kunpeszéren. Lakóhelyük leletanyaga elég egyszerű és szegényes.

Annál gazdagabbak a temetőik, bár ezek egy részét az arany ékszerek miatt az utánuk itt élt avarok módszeresen kirabolták. A kunpeszéri temető leletei arról vallanak, hogy a szarmaták is élénk kapcsolatban álltak a szomszédos rómaiakkal. Hol kereskedtek, hol meg harcoltak egymással. Római „terra sigillata” edényeket, csatokat, gyöngyöket, ezüstpénzeket hagytak hátra a sírrablók. A férfi csontvázakon talált gyógyult sebhelyek talán a rómaiakkal vívott harcokra emlékeztetnek. Az Orgoványon talált római díszpáncélt pannon légionáriustól rabolhatták el a szarmata harcosok.

A negyedik század végén a szarmatákat a Dunántúlra szorították a rájuk törő hunok. A hunokat gepida és alán törzsek követték. Hun és gepida régészeti emlékek alig maradtak ránk.. Ezért is igazán értékes az a korabeli gyermeksír, amelyet Kunszentmiklós határában, Közép-Szenttamáson tártak fel. Itt sodrott karikájú arany fülbevaló párt találtak, továbbá borostyán- és üveggyöngyöt. A leletek árulják el, hogy a torzított, nyújtott koponyájú gyermek kislány volt. A lelet valószínűleg a hunokkal ide sodródott alán népcsoporttól származik.

Kr. után 550 körül szinte berobbant a Kárpát-medencébe egy addig ismeretlen steppei nomád nép, az avar. Először uralta ekkor egyetlen nép az egész Kárpát-medencét. Lovas harcosaik színleg menekülve, merev talpú kengyeleikben állva, hátrafelé nyilazva pusztították üldözőiket.  Kunpeszér határában népes avar szállást és temetőt találtak. A földbe vájt házak nyeregtetős borítását faoszlopok tartották. A temetőben a női sírok szépítőszereket, arany, ezüst és borostyán ékszereket rejtettek. A férfi sírokból fülbevalók, talizmán gyöngyök, tűzcsiholó készségek és fegyverek kerültek elő. Jellegzetes avar harci szerszám volt a tegez a hét-hét nyílvesszővel, valamint az íj és a kard.

Alig tíz kilométerre a kunpeszéri avar szállástól, a kunbábonyi határban egy homokbányából került elő 1971-ben az avar kor egyik legjelentősebb hazai régészeti emléke. Egy hatvan év körüli férfi igen gazdag, magányos sírjára találtak. A sír arra utal, hogy a 7.. században vidékünk avar fejedelmi központ volt. A lelet az eddig ismert egyetlen avar kagán sír. A régészek szerint talán a híres Baján kagán egyik unokája nyugodhatott a sírban, ennél biztosabbat egyelőre nem tudunk.

Ezüstlemezekkel borított halotthordozó ágyon feküdt a férfi, aranyozott díszruhában. Arcát aranylemezes lepel fedte, kezeire arany körmökkel ékesített kesztyűt húztak. Aranyos karpántok, halotti gyűrűk és gömb-díszes fülbevalók is díszítették a halottat. Legfontosabb viseleti darabja, „szállítóeszköze” a nagy vágták során az arany álcsatos öv volt. Erre meghatározott rendben akasztották az aranyveretes kardot, az arany ivóedényt és ivókürtöt, a sasfejet formázó nyélvégű korbácsot, a tőrt, a tegezt a nyílvesszőkkel, valamint a tarsolyt a fenőkővel és a gyöngy talizmánnal. A veretek, csatok ázsiai eredetű nomád ötvös-remekek. Italul és eledelül jókora bizánci agyagedényben nemes bort, továbbá két juhot temettek a kagán mellé.

A leleteket ma a kecskeméti Katona József Múzeum őrzi,színes fotómásolataik a kunszentmiklósi Virágh-kúria - Helytörténeti Gyűjteményben láthatók.

          

 Arany ivóedény és övcsatok a kunbábonyi avar fejedelmi leletből

Share