mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter

Jól ismerjük a magyar történelemből, hogyan érkeztek meg eleink erre a földre, a mai haza területére. Tudjuk, hogyan száguldották be a Kárpát-medencét apró, bozontos, fürge lovaikon, hogyan osztották meg az új hazát a törzsek egymás között, hogyan váltottak szállást az évszakok változása szerint, hogyan szervezték meg védelmüket a gyepű-rendszerrel, hogyan kalandozták be és sarcolták meg egész Európát. De keveset tudunk arról, hogyan zajlott a honfoglalás itt, a környékünkön.

Az ország középső, védett területeit a fejedelem törzse szállta meg a 9. század elejére. Árpád utódai a Duna mentén váltogatták a téli és nyári szállásukat.  A fejedelmi család tagjainak nevét viseli a Duna bal partján Fajsz, Solt, Taksony és Tass község. Törzsi előkelőségről kaphatta a nevét Dömsöd és Vecse falu is.

Az előkelők, a "bővek" sátrakban laktak, a szegényebb "ínek" félig földbe vájt házakba húzódtak. (Innen ered a bőség és ínség szavunk!) Korai településeik közé tartozhatott a szomszédos Kunpeszér határában a Sinai hegy, ahol korabeli állatcsontokat és bográcstöredéket találtak. A szentmiklósi határban, a Nyakvágó csárda melletti sírokból néhány ezüst gyűrű, hajkarika és vastű került elő. Az előkelő főemberek nomád őseik módjára magányos sírokba temetkeztek a Homokhátság belsejében. Ilyen sírra bukkantak Kunadacs határában is, ahol a rangos, ezüsttel gazdagon ékszerezett férfi mellé odatemették a lova bőrét, csontjait és koponyáját, valamint a lószerszámot meg a nyerget. Feje közelébe tették a halotti torból származó birkahúst. A harcosok sírjában talált nyugati ezüstpénzek igazolják a sikeres kalandozásokat. Egy másik környékbeli harcos ezüst tarsolylemeze Dunavecse fehéregyházi határrészéből került elő.

 

 

A Dunavesce-fehéregyházi ezüst tarsolylemezt a Nemzeti Múzeum őrzi

 

Kalandozó őseink támadásai ellen nyugaton hamar megtanultak védekezni. Géza fejedelem belátta, hogy új hazájában a magyarságnak alkalmazkodnia kell a környezetéhez, ha meg akar maradni. Fel kell hagyni a kalandozó zsákmányszerzéssel, a nomád életformával. A pogány hitről is le kellett mondani eleinknek.

Néhány kilométerre innen, a szalkszentmártoni határban a honfoglalás-kor végén eltemettek egy kisleányt. Az ő nyakába még pogány amulettet akasztottak, de az egykorú köznépi temetőkben már megjelent az új korszak szimbóluma, a kereszt is. Kunszentmiklós határában, Bösztörön egy korabeli sírból már aranyozott rézkereszt került elő.

A kalandozások kudarca után a terjedő földművelő életforma és a kereszténység fölvétele segítette az állandó szálláshelyek kialakulását. A sűrűsödő faluhálózatot I. (Szent) István király és utódai szervezték közigazgatási rendszerbe. Ennek területi egységei a várispánságok voltak, a későbbi vármegyék Árpád-kori előzményei. Környékünk legnagyobb része Székesfehérvár ispánságához, a későbbi Fejér megyéhez tartozott. Solt lett a szűkebb környék, a Solti szék közigazgatási központja.

Minden tíz falu építsen templomot, és minden tízedik kéve gabona legyen az egyházé! - mondta ki Szent István király. Sorra épültek a kis templomok, mellettük pedig az új települések. Vidékünkön vízjárta területekből kiemelkedő kishalmokon emelték a téglából vagy réti mészkőből épült templomokat. Ilyen építmények alapjai lelhetők föl ma is Apaj közelében, a kunszentmiklósi fölszögi temető kőkeresztje alatt, meg a bábonyi Templomtelek dűlőben.

A templom és a hozzá tartozó falu gyakran viselte a védőszentje nevét. Ilyen falunév volt pl. Szentmiklós is. Az -egyháza utótagú földrajzi nevek is templomos falvakat jeleznek, mint a szentmiklósi fölszögi temető mellett Gerendegyháza. A legtöbb falu viszont a földesura nevét viselte, mint például Apaj vagy Bábony. Más falvak meg a lakóik foglalkozásáról nyerték a nevüket. A halászat adott nevet a tassi határban lévő Halászinak, a földművelés Szántónak, a vadászat a szalkszentmártoni határban található Vadasnak, a lótartás Lovászföldének, a kutyatartás Peszérnek.  (Kutyapecérek, vagyis a vadászathoz idomított kutyák gondozói lakták!)

Ez a faluhálózat még a mi vizes-futóhomokos vidékünkön is sűrű volt, De a sok kis falut kevés ember lakta. Vizek partjára húzódott, húsz-huszonöt családos, egyutcás kis települések voltak ezek, földbe süllyesztett, szalmával vagy náddal fedett, ablaktalan, déli tájolású, egyhelyiséges kunyhókkal. A melegről az északi falhoz épített kemence gondoskodott. A templom, ha volt, a falu végén állt, körülötte a bekerített temetőben zsúfolódtak össze a sírok.

A mi vidékünk központi szerepű településeit a Csepel-sziget déli csúcsánál találjuk az Árpád-korban. A Duna két szemközti partján feküdt Szigetfő: fontos dunai átkelő, esperesi székhely is volt. (Ma a tassi határ része, és a Szigetfű család nevében maradt fenn az emléke.)

Néhány kilométerrel északabbra, szintén a Duna partjára épült a másik forgalmas révátkelő, Szántó (a mai Szentgyörgy-puszta). A nagy lélekszámú vásáros községet hatvankilenc család, legalább három-négyszáz lélek lakta, köztük halászok és révészek. Az országos történelemben is szerepet kapott ez a hely. Itt menekítették át a révészek a folyón Salamon királyt 1074-ben, a mogyoródi csata után, amikor az őt üldöző László és Géza hercegek elől menekült.

Az Árpád-korban kialakult sűrű faluhálózatot pusztították végig 1241-ben a ránk törő tatár hadak.

 

A kunok a Duna - Tisza közén 

 

A tatárdúlástól kifosztott, fölégetett országnak éppen a középső, alföldi része szenvedett a legtöbbet. A Duna és a Tisza környéke szinte teljesen elpusztult, elnéptelenedett Nem véletlen hát, hogy IV. Béla király éppen erre a vidékre telepítette a keresztény Európa utolsó nomádjait, a kunokat.

 

 

 

Támadó tatár (mongol) harcosok

 

De kik voltak a kunok tulajdonképpen? A qun-kipcsak népcsoporthoz tartozó, laza törzsszövetségben élő keleti pásztornép Géza fejedelem uralkodása idején, 986-ban még Kínában, Peking közelében tűnt föl. Néhány év múlva fölkerekedtek, s a népvándorlás utolsó hullámaként, gyorsan mozogva sodródtak nyugat felé. Az 1070-es években a dél-orosz steppét uralták egészen az Al-Dunáig, és már be-becsaptak a Kárpát-medencébe is. Ezekre a zsákmányszerző portyákra emlékeztet a Szent László és a kun vitéz harcáról szóló legenda.

A kunok steppei birodalmát a XIII. század elejétől fenyegették a keletről előretörő mongolok, akik 1223-ban a mai Ukrajnna egyik folyója, a Kalka mellett le is győzték őket. Ekkor a kun törzsek egy része behódolt a győzteseknek, a többség viszont tovább húzódott nyugat felé. 1237-ben a Dnyeszteren át Moldvába menekültek, majd IV. Bélától kértek bebocsátást.

Miután a kunok még a keresztény hitre térést is fölajánlották a királynak, Béla befogadta őket, mert egyrészt velük akarta a belső helyzetét erősíteni, másrészt számított rájuk a mongol-tatár veszéllyel szemben is. Kötöny király vezetésével 1239-ben a kunok több tízezres tömegben szállták meg a Duna és a Tisza vidékét. (A király emlékét ma a Bács megyei Harkakötöny falu neve őrzi.) De a magyar uraknak nem tetszett, hogy a kunok a király hatalmát erősítik, nem bíztak a kunokban. Gyanakvással figyelték pogány szokásaikat, szabad, nomád életmódjukat. Amikor a tatár előcsapatok közt kun harcosokat is elfogtak, azt hitték, elárulták a magyarokat, s megölték Kötönyt. A felbőszült kunok pusztítva vonultak ki az országból, és a Balkánon húzták meg magukat. Ott vészelték át a tatárjárást.

IV. Béla a tatárjárást követően, 1246 körül visszahívta a kunokat korábbi lakhelyeikre, hogy könnyűlovas csapatait velük erősítse. Népük hét törzse költözött Magyarországra, s törzsenként választottak szálláshelyet a számukra kijelölt területeken. Fennmaradt a Borcsol, Olás (Olas v. Olasz), Csertán, Kor (Kól), Iluncsuk, Köncsög törzsnév. A törzsek feje a nemzetségi kapitány volt, az egyes szállások vezetője a szálláskapitány. A szövetség zálogául a király összeházasította fiát, Istvánt a kun Erzsébettel. Tíz kun főember ekkor ősi szokásuk szerint, karddal kettévágott kutya tetemére esküdött hűséget.

A kunok alkották a király testőrségét: ők voltak a nyögérek. A kun harcosok külföldi hadjáratokban kitűntek vitézségükkel. Az Európában szokatlan nomád, könnyűlovas harcmodoruk, s a félelmetes visszacsapó íj ellen nem tudtak hatásosan védekezni a nyugati nehézlovas csapatok. Úgy jártak a kunokkal, mint eleik valamikor a kalandozó magyar harcosokkal. A hadjáratokból a kunok gazdag zsákmánnyal, sok rabszolgával tértek haza. Az előkelők a szolgáikkal műveltették a birtokaikat, amelyeket vitézségükért kaptak a királyt.

 

 

Hátrafelé nyilazó kun harcos rajza

 

Eleinte kevesebb súrlódás támadt a nagy pusztaságokban szétszórt kun szálláshelyek és a szomszédos magyar települések között, mint a kunok első beköltözésekor. De a következő évtizedekben ismét bőven akadt gond a törzsszövetségben élő félnomád, pogány kunokkal. Szabadon kóborló nyájaikkal nem tisztelték a birtokhatárokat, de a vallási hagyományaikkal, eltérő életmódjukkal, szokásaikkal is magukra haragították a magyar urakat.

Rossz hírük a pápáig is eljutott, aki 1264-ben így írt róluk a kalocsai és esztergomi érseknek: „...a kunok nagy sokasága... annyira megveti a vallást, hogy nemcsak be nem veszi, sőt a Krisztus szent testét kineveti, a papokat kigúnyolja, egyházakat istállóknak használ és megszentségteleníti,... s más oly borzasztó és hallatlan  dolgokat követ el, hogy az országnak általa ragályosan bemocskolt részében a hit ingadozik, az egyház szabadsága tapodtatik, úgy, hogy attól lehet tartani, hogy idővel maga a katolikus vallás is elenyészik.”

IV. (Kun) László uralkodása idején tovább romlott a magyarok és kunok viszonya. Ezért a pápa 1279-ben Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt. Az ő közvetítésével két szerződést is aláírtak: ezek voltak a kun törvények. A kunok a törvény szerint a király alá tartoztak, neki katonáskodtak és adóztak.  A törvények sem szüntették meg a villongásokat a kunok és magyarok közt. 1282-ben maga a király verte le a Hód tavánál a föllázadt kun csapatokat. Pedig László kedvelte őket, hiszen anyja révén maga is félig kun volt. Sokat mulatozott a kunok szállásain, sátraiban. Testőrei kun legények, szerelmei főrangú kun leányok voltak. Többször megfogadta a király a pápának és a magyar uraknak, hogy „jó útra tér”, de esküjét rendre megszegte. A pápa keresztes hadjáratot akart indítani a pogány kunok ellen, mire kun harcos, Törtel és Árboc Körösszegen megölte László királyt. László halála után nem volt már szükség a nyögérekre. Ezután ha hadba hívta a király a kunokat, azok már zsoldért harcoltak.

 

 

 

Fülöp fermoi érsek megérkezik Magyarországra, hogy a kunokat megtérítse. (Miniatura a Képes Krónikából)

 

 

A kunok nyelve

 

Sokáig ádáz tudományos viták dúltak a magyarság közé települt kunok nyelvéről. Egyik XIX. századi történetírójuk, a nyelvészetben járatlan Gyárfás István egyenesen azt állította, hogy a kunok magyarul beszéltek. Mára tisztázódott, hogy nyelvük a kipcsak-török nyelvek csoportjához tartozott. Legismertebb nyelvemlékük az Itáliában a XIII. század végén készült Petrarca-kódex, vagy latinosan Codex Cumanicus. A kódex szövegének nagyobb része latin - perzsa - kun szótár, és a kereskedelem szókincsét tartalmazza.  A Krím félszigeten visszamaradt kunok nyelvéről készült, de segíti a hazai kun nyelvemlékek megértését is.

 A mai magyar nyelvben kéttucatnyi szó származik a kunból: árkány (lószőrpányva), balta, bicsak, boza (kölesből erjesztett ital), buzogány, csákány, csanak (ivóedény), csiger, csődör, csök, csökönyös, csősz, kalauz, kalóz, kobak, komondor, ködmön, kökörcsin. A kun nyelvemlékek többsége településnév. Ezek személynévi eredetűek, egy részük élő földrajzi név, mint pl. a Kargala (karga=holló), dűlőnév Orgovány határában. (Kun eredetű név Bösztör, Bugac, Köncsög, Orgovány, Tázlár is.)

Legnevezetesebb hazai kun nyelvemlékünk a Kun Miatyánk. Ez az imádságszöveg a XVIII. század közepén bukkant föl, és különböző változatokban vált ismertté. A kunszentmiklósi szöveg jutott el 1744-ben Bécsbe, a nyelvész Kollár Ádámhoz. Fülöpszálláson és Kunszentmiklóson az iskolában is tanították, noha már nem értette senki a szövegét. Még az 1960-as években is tudta és mondta a Miatyánkot Szappanos Lukács parasztgazda, a népművészet mestere, a Kun verbunk mesteri táncosa:

 

Bezén Attamaz kenze kikte szenlészen szen adon

dösön szen küklön nitziégen gérde ali kékte

bezén akó mezne okné mezne bergézge pitbütör

küngön il bézen méne mezne neszem bezde

jermezbezge utrogergenge  iltme bezne olgyamanga

kútkor bezne algyamanna szen borszony boka csalli

bócson igyi tengere. Amen.    

 

A tudósok szerint torzult kun szövegről van szó. Érdekessége, hogy protestáns jellegű, s a XVI. század közepe táján keletkezhetett. A reformáció törekvése volt a latin vallási szövegeket anyanyelvükön mondani. Ez arra int, hogy valószínűleg még a török hódoltság elején sem fejeződhetett be a kunok beilleszkedése. Az idősebbek bizonyára beszélték a kun nyelvet.

 

 

 

A kunszentmiklósi Kun Miatyánk emlékműve a város főterén a szoborparkban

 

A Kun Miatyánkot 1962-ben a magyar rádióban is elmondta Szappanos Lukács. Hamarosan levél érkezett a rádióba a kaukázusi Kabardin Köztársaságból. Egy Barkarova Fausza nevű asszony küldte a levelet Nalcsik városból. Érdeklődött a magyar rádióban hallott szöveg eredetéről, mert azt az ő kumük anyanyelvén csaknem tökéletesen megértette.

Kunszentmiklósi kun nyelvemlék néhány köszönési forma is. Ezeket a Miatyánknál régebbi, pogány kifejezéseket Maár András kiskun kapitány jegyezte be 1774-ben a tanácsi jegyzőkönyvbe a Kun Miatyánkkal együtt. (La obetheron=Istennel maradjatok; Alahajdon= egy az Isten; Tengelehelebele= Isten erejével.)

 

A kunok életmódja, szokásaik

 

A kunok a maguk nemzetiségi társadalmával, szállásváltó állattartó életformájával, pogány hitével szinte berobbantak Európába, ahol feudális társadalmi viszonyok közé, keresztény környezetbe kerültek.  A kun törvények elfogadásával vállalták, hogy keresztény hitre térnek, elhagyják sátraikat, és szilárd építésű házakban élnek. Cserében megtarthatták viseletüket: szakállukat továbbra is borotválhatták, hajukat nyírhatták. Vállalásuk ellenére szokásaikban csak lassan alkalmazkodtak a magyarokéhoz. Még az 1300-as évek közepén is sokan éltek közülük nemezsátrakban, bálványimádók, sámánhitűek voltak. De a kunok is hatottak magyar környezetükre. Újra terjedt az Alföldön a külterjes, rideg állattartás. Sok magyarnak tetszett a viseletük, szabadabb életformájuk, gyakran utánozták a kunokat. A XV. századi köznépi temetőkben a magyaroknál is gyakran előfordulnak kun ékszerek, míg a kunok is viselték a magyarok közt használt boglárokat, ruhadíszeket.

 

 

Családostul vándorló nomád kunok

 

 

 

A XIV. században lassan megindult a kunok beilleszkedése. A kapitányok vagyont kezdtek gyűjteni, hűbérurakká igyekeztek válni. Nem tetszett ez a „közkun” harcosoknak, akik a bőrüket vitték vásárra a kapitányok zsákmányáért. Szembefordultak uraikkal, és a mozgalmuk végül széttörte a nemzetségi kereteket. A század első felében kialakult a kunok területi önkormányzata. Ún. kun székekbe, azokon belül pedig szállásokba szerveződtek, eredeti nemzetségüktől függetlenül.

 

 

 

IV. Kun László kun fövegben és kaftánban. (Miniatúra a Képes Krónikából)

 

A székekbe szerveződés után követően a királyt képviselő mindenkori nádor lett a kunok legfőbb ura. A Csertán nemzetség szállásvidékéből lett a Halas szék a mai Kiskunság déli részén. Az Iluncsuk-utódok területén alakult ki valószínűleg a Kecskemét-szék, a Kiskunság északi részén terült el a Kara, későbbi nevén Mizse szék. Egyes szabad közkunok tovább őrizték ősi szokásaikat, és megmaradtak közvetlenül a király fennhatósága alatt. Ezek a királyi jobbágyok csak a XV. században telepedtek le véglegesen.

Első állandó falvaik a nomád téli szállásokból alakultak. A XV. századra a kun falvak már hasonlók voltak a magyarokéhoz. Az egyutcás falu portáinak elején álltak a sárból vert lakóházak A konyhából fűtötték a szobai szemeskályhát  és a külső kemencét.  A ház mögött álltak a mezőgazdasági építmények. A karám volt a legfontosabb, mert a kunok hagyományos foglalkozása a megtelepedés után is az állattartás maradt. Tágas legelőiken szarvasmarhát, sertést, juhot és lovat tartottak, míg a ház környékét a baromfifélék uralták. Szántóföldjeiken búzát, rozsot, árpát és kölest termesztettek. Ipari növényük volt a len és a kender, a konyhakertiek közül főleg borsót, lencsét és tököt, a gyümölcsök közül pedig szilvát, meggyet és cseresznyét termesztettek.

A kun szállások egy részének ma már nem tudjuk a pontos helyét. Oklevelekből ismerjük csak a nevüket, ami gyakran változott a gazdájuk után. A birtokos nevéhez járult a -szállása, -ülése, -népe, -háza utótag. (Pl. Bösztör szállása!) Másutt az elhagyott magyar templom körül alakult ki a kun falu. Így lehetséges az, hogy pl. a mai Kunszentmiklós északi szélén, a mai temető körüli Gerendegyházára települt rá az egykori Tatárszállás.

Kunszentmiklós a mostani nevén nem fordul elő a Mohács előtti oklevelekben, viszont a mai Bösztör puszta egy 1462-es oklevélben már faluként szerepel, Bösztör szállása néven. Kunszentmiklós legkorábbi neve Tatárszállás volt a helyi hagyomány szerint.  Egy Tatár nevű kun főember volt a falu birtokosa. Az 1795 körül keletkezett Kun Liszta is „Tatár kun vezérrül” származtatja a falu korábbi Tatárszállás nevét. Ez a név előfordul két Zsigmond kori oklevélben, de a falu helye nincs meghatározva.

Más magyarázatok a népnévből indulnak ki: az Arany Horda különféle csatlakozó törmelék-népeit,(közülük is leggyakrabban a kunokat, a kortársak tatároknak hívták. Talán 1285-ben, a második tatárjárás idején telepítettek le a két későbbi Tatár- előnevű falu, Tatárszentmiklós és Tatárszentgyörgy környékén a fogságba esett tatár-kunokat.   Ugyanakkor az is lehet, hogy későbbi (XIV-XV. századi) betelepedő tatár(kun) törmeléknép lakta először ezeket a falvakat. Az utolsó tatár-kun csoportot 1470-ben Mátyás király telepítette le a Csepel-sziget közelében.

Ennek az eredetnek lehet bizonyítéka a török Ali Sejk 1588-ból való leírása: „...a magyar néven ismert nép... között különböző falukban tatár szokású emberek élnek, közülük néhányan nyelvüket [ti. a tatárokét!] is beszélik. Összebarátkoztam velük, megismertem krónikáikat, amelyekben a mohamedánok történeteivel egyező legendákat találtam.”

 

 

* A honfoglalástól a mohácsi vészig

Share