A zivataros XVI. század: Dózsától a tizenöt éves háborúig

A XVI. század elején a jász és kun köznép kettős veszélyben élt. Gyakran kerültek zálogba a szabad kun falvak magyar nemesekhez. Ugyanakkor saját előkelőik is mind több jobbágyterhet róttak rájuk. Az elégedetlen kun köznép tömegestül állt Dózsa zászlaja alá. A parasztfelkelés leverése után Werbőczy a Tripartitumban megfogalmazta: a jászok és a kunok „az ország más jobbágyai és parasztjai módjára köteleztessenek.” De a jobbágysorsot mégis elkerülték a közkunok: közbeszólt a hódító oszmán birodalom.

A mohácsi csata után Szulejmán bevonult Budára, majd szeptember végén átkelt a Dunán, és seregeivel végigdúlta a Duna - Tisza közét. Így vonult ki az országból.  Sokan fogságba estek az itt élők közül. Őket a hódítók az oszmán birodalom belsejébe hurcolták, és rabszolgákká vagy janicsárokká lettek. Mások a környező mocsarakban, nádasokban bujdostak, vagy a védettebb Csepel-szigetre menekültek, hogy átvészeljék a törökök rajtaütéseit.

Három év múlva, 1529 őszén megismétlődött a törökdúlás a Kiskunságban és a környéken, de a falvak lakói egy-egy seregvonulás, vagy kisebb portya után mindig visszatértek, s élték hétköznapjaikat, mert a hódítók még másfél évtizedig nem rendezkedtek be az elfoglalt területeken. Így történhetett meg, hogy 1526-ban egy magyar adóösszeírás még mindig 24 forint kapuadó fizetését írta elő a töröktől kifosztott Szentmiklós kun falunak, s hogy a királyi adószedés nem állt le a többszöri törökjárás után sem.

Török katonák kegyetlenkedése a hódoltságban.

(1541-es fametszet) 

Csak 1541-ben, Buda elfoglalása után lett tartósan hódoltsági terület a két folyam köze. A szentmiklósiak a budai szandzsákhoz tartoztak, Buda várának élelmezése volt a dolguk. Az adózó lakosok, vagy ahogy a török nevezte őket, a ráják első részletes összeírására 1546-ban került sor. Ezt 1559-ben és 1562-ben, 1580-ban és 1590-ben további gondos összeírások követték. Az egymást követő török adóösszeírásokból kiolvashatók a szentmiklósi és a környékbeli lakosság életkörülményei és azok változásai.

Az adófajták elárulják, hogy az egyes települések gazdasági viszonyai milyenek voltak, milyen növényeket termesztettek, milyen állatokat tenyésztettek az itt élők. A hódoltsági területeken a bizonytalan életkörülmények, az állandó fenyegetettség miatt újra visszaszorult a földművelés. A pusztásodás következtében megint megnőttek a legelőterületek. A nyugati exportra is termelő szarvasmarha tartás volt az Alföld vezető mezőgazdasági ágazata. Ezt a tevékenységet támogatta a török kedvező adórendszere is. A szarvasmarha után nem kellett külön adózni, csak a viszonylag alacsony fűpénz megfizetése volt kötelező adófajta.

A török adóösszeírók ugyanakkor gondosan fölmérték a juhtartó gazdák juhállományának nagyságát a báránytized kivetése miatt. A legtöbb juhot tartó gazdák a környéken a peszéri Szunyogi Gáspár (400), a szenttamási Kovács Orbán (300), a szentmiklósi Csagircsa Benedek (300), de többen rendelkeztek 200-250 birkával a tíz legnagyobb környékbeli faluban.

A búza, széna, szalma, a konyhakerti növények (lencse, bab, káposzta) és a len, kender után is tizedet fizettek a gazdák. A hordóadó és a menyasszonyadó is rendszeresen előfordult. Templomadót csak Peszérnél és Vecsénél tüntetett föl a török. Malomadót egyedül Kerekegyháza fizetett, vágóhíd utáni adót Vecse, nádadót pedig Szentmiklós. Sajátos helyi adófajta volt a salétromfőző-váltság. A szikes tavak körül összesöpört széksót a lőporgyártáshoz használták.

A népessége alapján Vecse (a mai Dunavecse) számíthatott a legerősebb falunak a környéken. Hasonlóan jelentős települése volt Dömsöd is. Lakói a szokásos adófajtákon kívül adóztak hagyma, répa, must és gyümölcs után is, de fizettek halászati adót, valamint a dunai révátkelés és a vásárok bevételeiből is adóztak. A dömsödiek a budai vár részére robottal tartoztak szolgálni, ennek teljesítése után viszont bizonyos oltalmat is élveztek a töröktől. Ezt az oltalmat kisebb katonai erő, török helyőrség jelenléte is biztosította. A legdinamikusabban Szabadszállás fejlődött, amely 1546-ban még lakatlan puszta, 1590-ben pedig már a legnépesebb falu. Szentmiklós ekkoriban csak a hatodik a sorban, a későbbi környező puszták közül megelőzi Peszér, és a korszak végén megelőzi Szenttamás és Adacs is. Bösztör kis falu, a korábbi magyar telkepülés azonban végig puszta, nem tudta átvészelni a korábbi törökdúlásokat.

Minden település, így "Szenmiklós falu" lakói közül is csak a családfőket, az adózó gazdákat írta össze a török hivatalnok. Az alábbi családnevek fordultak elő az összeírásokban: Borsa, Csagircsa, Csákó, Demsödi, Gyöpös, Hirvát (Horvát), Kasáta, Kis, Kun, Nagy, Ócsa, Patai, Polgár, Posár, Sánta, Siket, Somodi, Szabó, Szarka, Szenta, Torda, Tök, Tökül (Tököl). A nevek közül csak a Csagircsa (sólymocska) és a Kasáta egyértelműen kun eredetű, talán kun még a Borsa és a Pozsár is, ám a Kis, Nagy, Sánta, Sike és a többi magyarul hangzó név mögött is kun származású, de a kun nevüket már magyarra váltott emberek feltételezhetők.

Nem volt azonban elég a török adóztatás, még háromfelé kellett adózniuk a kunoknak és jászoknak a hódoltság első évtizedeiben. Adóztak a királynak, az egyháznak, de adóztatni igyekeztek őket saját előkelőik, az ún. kunkapitányok is. 1548-ban például Egernek fizette a királyi adót a vár fenntartására a Kiskunság. Az egyházi adóért meg a váci püspökség jelentkezett.

1550 körül lovagtisztek jöttek a Kiskunságba az egri várból. Szentmiklóson Maróthy Péter dolga volt, hogy a kincstári adót behajtsa, és a várba juttassa. Békésebb időszakokban nem volt szükség ezekre a lovagtisztekre. Olyankor a falvak bírái gyűjtötték össze és szolgáltatták az adót a török és a magyar fél részére - többnyire fele-fele arányban.

 
A török meg a magyar adószedőkön kívül ráadásként a király szolgálatában álló idegen zsoldosok, martalócok is be-becsaptak némi zsákmányért a védtelen falvakba. A mind zavarosabb viszonyokat jellemző esetként 1584-ben kisebb egri csapattal a költő és végvári hadnagy, Balassi Bálint portyázott a környéken, azzal az ürüggyel, hogy az elmaradt királyi adókat behajtsa. Valójában a népes dömsödi "sokadalom" (vásár) volt a célpont, itt szerzett prédát a végvári vitézek ellátására, miközben "az jó hírért, névért" megtámadta a legényei élén a vásár biztonságára ügyelő szpáhi helyőrséget. Az a furcsa eset állott elő itt, hogy törökök védték a békés magyarokat a martalóc magyaroktól, és védték nyilván a Dömsödön vásározó szentmiklósiakat is. Balassiék vállalkozásának sikerét bizonyítja, hogy Szinán pasa panaszos levélben "árulkodott" rájuk a magyar udvarnál.

Szigetvár 1566-os bevétele, és a szultán halála után a legfőbb uruk nélkül maradt krími tatárok százezres seregükkel kíméletlenül végigdúlták a Duna - Tisza közét. Az eddigi törökdúlásokhoz képest is szokatlanul kegyetlen volt ez a pusztítás. A következő évben már csak tíz kiskun község jelent meg az egri összeíráson. Eltűntek a déli kun falvak (Halas, Majsa), a fölsők közül pedig Lacháza és Bankháza. A Tisza-vidéki kun falvakban 400 telket sikerült összeírni, emitt viszont csak kétszázat. Ezt követően kezdték amazt Nagykunságnak, a mi vidékünket pedig Kiskunságnak hívni.    

A reformáció elterjedése vidékünkön

A Mohács utáni zűrzavarban termékeny talajra hullottak a reformáció magvai. Az Alföldön különösen gyorsan terjedt a helvét irány Buda eleste után. A török ugyanis nem avatkozott be, nem foglalt állást a "hitetlenek" vallási vitáiban, és erővel sem akart a maga hitére téríteni senkit. Az egykor kényszerrel katolikussá lett kunok számára különösen vonzó volt, hogy szabadon választhatták a reformált hitet. Előbb a városokban, majd a kisebb falvakban ütötte föl a fejét az új hit.

Az első prédikátoroknak a nevét sem ismerjük környékünkön. A Dél-Alföld híres kálvinista prédikátora, egyházszervezője az 1546-ban Ceglédre került Szegedi Kis István volt. Ő 1563-ban  Ráckevén telepedett le, és onnan irányította egy évtizeden át mint superintendens (a püspök korabeli neve!) előbb a baranyai, majd az alsó-dunamelléki egyházkerületet is. Szegedi Kist Skaricza Máté követte a ráckevei prédikátorságban. Folytatta mestere munkáját, kálvinista hitében megerősítette ezt a vidéket. A XVI. század közepére kálvinistává lett Szentmiklós is, és az 1577-es hercegszöllősi zsinaton Skaricza Mátéval és a pataji prédikátorral együtt megjelent az itteni pap, Váczi Tamás is.

Sem Szentmiklósnak, sem a környező településeknek nem maradtak ebből a korból épített vagy írásos emlékei. A közösségi emlékezetben mégis ott él a XVI. századi megtérés ténye. Dömsödön úgy tartják, hogy 1558 óta él a református gyülekezet. A század végén már valamennyi környező település „újhitű” volt. A templom mellett az iskola is fontos volt a protestánsok számára. Korán megalakultak a gyülekezetek alsóbb fokú, anyanyelvű, és középfokú, latin iskolái. A század közepén magasabb iskolaként működött már a ceglédi, s a később híressé vált nagykőrösi és kecskeméti schola reformata (református iskola.) A Kiskunságban legkorábbi adatunk Kiskunhalasról van. Itt 1538-ban már tanítottak a református iskolában.

Egy török kori építészeti emlék: kontyolt (turbános) oszlopfő a dunavecsei helytörténeti múzeumban

Szegedi Kis Istvánt ábrázoló festmény a róla elnevezett

békési református gimnáziumban

A tizenöt éves háború és következményei

A század vége felé lejárt a csöndes, békés idő. 1593-ban hosszú háború kezdődött, amely - főleg a Duna - Tisza közén - pusztítóbb volt minden korábbi török hadjáratnál. Ez volt az úgynevezett tizenöt éves háború. 1594-ben az Esztergom ellen vonuló Szinán pasa errefelé vezette át a hadait A következő évben a krimi tatárok pusztítottak Szolnoktól a Dunáig. Eközben 1595 körül fölégette és elpusztította a török (vagy a tatár) Szentmiklóst is. 1596-ban az Eger ostromára induló Mohamed serege szintén erre vonult föl. 1603-ig csaknem minden évben végigdúlták falunkat a tatár segédcsapatok.

Török katonák

A lakosság egy része a nehéz években behúzódott a a népes városokba, mások a Duna szigetein, s a környék mocsaraiban, nádasaiban bújtak meg. Számos kisebb falu vált végleg pusztává a környéken, és már 1597-ben ilyen jelentést küldött a szepesi kamara a kincstárnak: "Az három város kívüle (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét) az egész Duna - Tisza köze mind puszta."

A Felső-Kiskunság és a Dunamellék néhány falva azonban még ezt a vészkorszakot is túlélte. A bécsi békekötés után (1606) lassan visszaszivárogtak a régi lakók. De ekkor már jöttek újak is. Más vidékekről, ahol még alaposabb pusztítást végzett az oszmán had. Az adószedők is újra idetaláltak, ám néhány helyet már hiába kerestek föl. Faluból végleg puszta lett a szomszédos Bábony, Szenttamás és Bösztör is.

Eleink élni akarását és az életkörülményekhez alkalmazkodását jól példázza egy 1606-ból származó szerződés. Ebben a ráckevei Kup Gáspár bérbe adta a Bábonyon épített kútját a szentmiklósiaknak. Az ő nevükben Bolyó János főbíró fizette ki a nyolc tallér díjat, hogy a saját földjükön a jószágaikkal nem férő itteni lakosok újabb legelőket tudjanak használni. Ezt a szerződést a különböző ráckevei örökösök többször is újra megkötötték még ebben a században a szentmiklósiakkal (1636, 1641, 1648, 1654, stb.)

Kellett is az erős élni akarás, mert alig heverték ki az itteniek a másfél évtizedes hadjárat következményeit, a következő évtizedekben az eddigi bajaikat tetézte előbb a hajdú felkelés, majd pedig nem hagyta békében élni őket a vallásháborúk sora sem. A Kiskunság és a Dunamellék református lakossága természetesen Bocskai pártján állt, és később, a vallásháborúk idején is a protestáns oldalt támogatta

A pozsonyi tudós, honismereti író, Bél Mátyás 1730-ban így mutatta be a környék falvainak XVII. századi viszontagságait:  "Meg sem említjük a korábbi belháborúkat, melyeket Bocskai, Bethlen, Rákóczi György indítottak, bár máig megvannak a prédálások, pusztítások nyomai, amiket az említettek okoztak a mieinknek… Ahányszor csak valamilyen belháború volt, természetesen annyiszor néptelenedett el; a lakosok a rétekben, a szigetek rejtekhelyein bújtak el."

A két Kunság és a Jászság életében fontos esemény volt, hogy 1608-ban, hosszú idő után újra nádort választhattak a főrendek. A nádor főtiszteket (kapitányokat) bízott meg a felügyelete alá került jász és kun területek tényleges irányításával. Az 1655-ös országgyűlés vezette be hivatalosan is a jászkun főkapitányi tisztséget. Ez fennállt egészen 1876-ig, amikor a Jászkunságot a megyékbe tagolták.

1609-ben Keczer Endre nádori megbízott első dolga volt, hogy a szétszéledt kunokat és jászokat visszatelepítse elhagyott otthonukba. Ezt a szándékát a török is támogatta, mert szükség volt az adózókra. 1631-ben pedig azért keresték meg Keczert "a Tatárszentmiklóshoz tartozó összes kunok", hogy a királytól kérje régi kiváltságaik megújítását. A korábbi okleveleik tudniillik Eger elestekor (1596) megsemmisültek. II. Ferdinánd király a kiváltságlevelet ki is adta a folyamodóknak. Keczer után a nádor megbízásából a ráckevei Ötvös Ferenc lett a kiskunok kapitánya. Lakhelyéről járt ki a falvakba és a kiskun pusztákat bérlő városokba, hogy beszedje a nádor adóját.

A tizenöt éves háborúban elnéptelenedett Bösztör falu földjét a szabadszállásiak kezdték használni a békésebb időkben. Mivel a szentmiklósiaknak is kellett volna a puszta egy része, 1657-ben huszonöt évig tartó határpör támadt a két falu közt. A jászkun főkapitány a szalkszentmártoni Dömök Gergelyt, és a tassi Végh Tamást bízta meg az ügy tisztázásával. Ők szalki, tassi és szenttamási tanúk meghallgatása után kettéosztották pusztát.

A vallási viszonyok is mozgalmasabbá váltak a század első felében. A tizenöt éves háborút lezáró bécsi békét követően, 1607-től évente tartottak zsinatot a dunamelléki reformátusok. Ezeken a gyűléseken az egyes gyülekezetek helyzetét, gondjait vitatták meg a lelkészek. Sorra épültek a falvakban a tapasztott sövénytemplomok. Az 1626-os ráckevei zsinat óta ismert a lelkészek névsora egy-egy környező településen. Ebben az évben Kunszentmiklóson Kis Sallai Gergely volt a lelkipásztor. Időközben a környékbeli kisebb településeken működő református iskolák megerősödtek. Némelyikükben már magasabb szintű, latin nyelvű képzés is folyt. Latin iskolák működhettek Vecsén és Szabadszálláson. A kunszentmiklósi gimnázium valószínű alapítási éve 1679.      

A század közepétől ugyanakkor kezdtek kiéleződni a katolikus – protestáns felekezeti ellentétek. Ismét erősödni kezdett az országban a katolikus vallás, megindult a katolikusok új térhódítása. Ez a törekvés elérte a hódoltságot is. 1674-ben Szelepchényi György érsek innen is vésztörvényszék elé idézte a protestáns papokat. A vád a Wesselényi összeesküvésben való részvétel volt. Kunszentmiklósról Ungvári István kapott idézést.  A hódoltsági papok a töröknél kerestek oltalmat. A Pozsonyban megjelenteket súlyos ítéletekkel büntették. Gályarabság várt a hitükért mártíromságot vállalókra.

Magyar protestáns gályarabok egy korabeli metszeten

Egy kétségbeesett XVII. századi hódoltsági közjáték: a parasztvármegye

A környékbeliek sokat szenvedtek a sarcoló, fosztogató szabad hajdúktól, meg a kóborló, a saját ellátásukért gyakran rablásra vetemedő magyar végvári katonáktól is. Hiábavalók voltak az elrettentésnek szánt büntetések. A rabláson kapott Balogh János katonát például így büntették 657-ben, Fülek várában: "elébb keze elvágassék, s a vár udvarán az akasztófára függesztessék, azután pedig maga életben lófarkán kivonszoltassék, s feje vétetvén, teste kerékbe töressék."

Végül egy 1659-es magyar törvény megengedte az ún. parasztvármegyék életre hívását. Ezek a saját kezdeményezésre, helyben alakult érdekvédelmi szervezetek igyekeztek a falvak népét és javait szervezetten megvédeni a kóborló katonáktól. A legismertebb szerveződés éppen a mi vidékünkről ismert. Érdekes dokumentuma ennek az önvédelmi kísérletnek egy 1663-as keltű kunszentmiklósi jegyzőkönyv. Kiderül belőle, hogy az előző napon számos környékbeli falu népe összegyűlt a Kunszentmiklós-Szabadszállás-Szalkszentmárton hármas határpont közelében, a Feketehalom nevű dombon.

Az egybegyűltek elhatározták, hogy együtt, szervezetten védik meg magukat "…az rajtuk hatalmaskodók ellen, a kik az Magyar pártrúl vadnak." A paragrafusokba foglalt szerződés 6. pontja azt sejteti, hogy a helybeli lakosság egy része azért jó kapcsolatokat ápolt a kóbor szegénylegényekkel: "Senki se mezei, se házi latorral barátságot ne tartson, az ki jámbor nevet visel, mert ha latrokkal társalkodik, az Váras büntetésit el nem kerüli." Persze a gyakorlatban a parasztvármegye működése is kevésnek bizonyult. A jóformán fegyvertelen, katonáskodásban képzetlen önvédelmi csapatok nem tudták megvédeni falvaikat a folytonos sarcolásoktól, rablásoktól.

Még védtelenebbek voltak azonban a "törvényesen" sarcoló királyi Magyarország uraitól, tisztviselőitől, akik adókat és ingyen munkát követeltek. Jól jellemzi ezt a kiszolgáltatottságot az a levél, amelyet a Pest megyei szolgabíró, Vathay Pál írt a felső-kiskunságiaknak 1671-ben: "Isten velünk! Ti istentelen, nyakas, nem vármegyés, szófogadatlan, töröknek engedelmes szabadszállásiak, fülöpszállásiak, kun-szt-miklósiak, laczháziak. Jobban szeretném 25 rác falunak parancsolnék, hogysem mint tinéktök, hogy az úr isten vesztene el bennetöket, mert én nem tudok veletök mit mívelni. Ti peniglen istentelen szabadszállásiak még az idei taxátokat sem küldöttétek fel 12 frt-ot. De ím az nemes Vármegyének tegnap gyűlése volt megmondottam, micsoda nagy búban  vagyok veletök; az nemes vármegye azt parancsolta, s mid az fő- és vicekapitányok, hogy még az eggyel megintselek benneteket; ha cselekszitek jóval jó; ha penig nem, az kapitány uram mingyárást katonákat küld reátok… Választ várok egy hét alatt… mert bizony az birátok karóban fog száradni, ha ide nem külditek leggyorsabban a pénzt." A levél olvasása után érthető, hogy két nap múlva Füleken volt a követelt pénz.  

Mulatozó kunok

A szolgabíró egyik vádja az volt, hogy a címzettek "töröknek engedelmesek", vagyis törökösséggel bélyegezték meg őket. Törökösséggel többnyire a magyar vármegyei adminisztráció illette a hódoltsági lakókat. Pontosan azokat, akik valamilyen hivatalos ügyben a török eljárást fogadták el magukra nézve. A kunszentmiklósiakat is vád érte. Amikor az itt lakos Pöte János megölette a feleségét a saját szolgájával, elfogása után nem a magyar alispánnak, hanem a török igazságszolgáltatásnak adták ki. Mások szokásaikban, életmódjukban voltak "törökösek".De vajon mit tehettek volna mást a szerencsétlenek, hiszen ekkoriban már egy jó évszázada megszállt terület volt a mi vidékünk is, a török élet és halál ura volt itt.

Nem kell csodálkoznunk hát, hogy a másfél évszázados török uralom valóságos belső népvándorlást okozott az országban, így a Duna - Tisza közén is. Török, tatár, német és magyar martalócok sarcolták, vitték rabszolgának, pusztították a lakosságot. Gyakran csak a puszta életüket tudták megmenteni a menekülő, bujdosó emberek. Sokan vissza sem tértek már szülőföldjükre egy-egy futás után.

Hová menekültek innen az emberek? Főleg a közeli, nagyobb városokba, ahol viszonylag békésebben élhetett a lakosság. Ráckeve, Kecskemét, Nagykőrös számos kun családneve hitelesíti az átköltözéseket. De mentek messzebb is, nyugalmasabb helyekre. A Komárom megyei Kocs községet kiskunságiak szállták meg a XVII. század elején. Sokan menekültek a Felvidékre, meg a Bocskai alatt szabaddá vált hajdúk közé, s a Jászságba: Jászfényszarura, Jászberénybe.

Akadtak azonban vidékek, ahol még az itteninél is veszedelmesebb volt az élet. Különösen a Dél-Dunántúlt, Baranya megyét és környékét érték súlyos csapások a hódoltság idején. Rendszerint azon a tájon át vonultak a török seregek. Arra vezetett az Isztambul - Nádorfehérvár - Eszék - Mohács hadiút, ott volt a Dráva fölötti végvárak sora. Arra vitt az út a távolabbi nagy célok, Buda meg Bécs felé is. A tizenöt éves háború idején Szinán pasa és tatár segédcsapatai olyan kegyetlenséggel irtották azt a tájat, hogy a túlélők nagyobb része végleg átköltözött a Duna - Tisza közére, a kiskunsági meg a dunamelléki, Csepel-szigeti falvakba, városokba. De más vidékekről is jöttek menekülők a Kiskunságba. A Gyula környéki harcok elől, meg Szentesről, Makóról, Hódmezővásárhelyről is menekültek ide. A török kitakarodása után Szabadszállásról például tizenkét család indult vissza ezekbe a városokba.

 Hogyan követhetők nyomon a belső mozgások? Elsősorban a török és magyar adóösszeírásokból. A beköltözőkről a nevük is tájékoztatja az utókort.  Számos elpusztult baranyai falu nevét viselik az ide költözők leszármazottai még napjainkban is. (Pl. Dalocsa, Baranya, Szombati, Baski, Cser/i/, stb.) Ezeknek a helyet jelölő családneveknek egy része azonban nem is baranyai: hiszen az egész Dél-Dunántúlról szerepelnek falunevek családnévként.

A török hódoltság végjátéka: Buda visszavívása

Várad 1660-as elfoglalása után a török még egyszer összeszedte minden erejét, hogy Bécset bevehesse. Köprili Ahmed nagyvezír 1663 tavaszán roppant sereggel indult meg Nádorfehérváron át északnak. A sereg a Duna-Tisza közén át vonult be Budára július közepén. A nagyvezír parancsára az erdélyi fejedelem, Apafy Mihály seregével a Kiskunságon keresztül az érsekújvári török táborba vonult. Néhány hét múlva azonban visszafordult, s ismét ugyanazon az úton tért meg Erdélybe. Úti naplójában név szerint is említette Izsák, Tass és Dömsöd falukat, ahol megpihent.

Az 1664-ben megkötött vasvári béke után a török visszaélések miatt a jászok és kunok a nádorhoz fordultak sérelmeikkel. 1668 áprilisában meghallgatták a községek küldötteit Fülek várában, hogy továbbíthassák a panaszt a budai pasához. Megjelentek itt Szabadszállás, Fülöpszállás, Lacháza küldöttei. Szentmiklóst Cseke Péter képviselte. Mindenféle erőszakoskodásról szóltak a panaszok: jogtalan adóemelésről, az adók többszöri behajtásáról, keresztyének legyilkolásáról és papok megveretéséről, jószágok elhajtásáról, kényszerű robotról, "hogy a szegénység a maga mindennapi kenyerét alig keresheti." A szentmiklósiak külön megemlítették, hogy a múlt nyáron náluk egy kisgyermek a vízbe fulladt, amiért az apán a budai Kaplag aga 60 forint bírságot hajtott be. 

Az 1680-as évek elejétől Buda visszavívásának hadműveletei további súlyos terheket róttak eleinkre. 1683-ban előbb a krími tatárok dúlták föl a Duna - Tisza közét, azután a Rabatta vezette császári hadak szállták meg a környéket. Rabatta parancsában kihirdette 1683 decemberében, hogy az ostromra gyülekező hadak téli szállása Pest megye és a Kiskunság legyen. A tartást pénzben kell megfizetni. Ha ez elmarad, a vitézek mennek ki a pénzért, akik "…magatokat kardra hánynak, még a csecsemőknek is nem lészen kegyelem." - írta körlevelében a hadvezér.

Ügyelt persze a török is hódoltsági alattvalóira, legalább amíg ügyelhetett. A budai pasa levelet írt az érdekelt falvak, városok elöljáróinak. Ha a községek a németnek szálláspénzt adni mernek, "a bírákat felkarózza és a városok rosszul járnak." - szólt az intelem. Az ostrom előtt a pasa erődítési munkákra embereket, szekereket, anyagokat parancsolt a környékről Budára. A kunszentmiklósi Szikra Péter ekkor bennszorult a várban. Ott élte meg az ostromot 1686-ban, s csak alig tudta megmenteni a puszta életét.

Maga a felszabadítás kevés jót, több rosszat hozott az errefelé élőknek. Mind az ostromlók, mind az ostromlott, majd menekülő csapatok kegyetlenül pusztították a tájat. Mire a török kitakarodott, újra elnéptelenedett Szentmiklós is.

Buda ostroma és visszavívása 1686-ban