Buda felszabadításától a szatmári békekötésig

A véres ostrom után a falvaikba lassanként visszaszivárgó lakóknak továbbra sem volt nyugtuk az itt „állomásozó” császáriaktól. Ezek annyira erőszakosak, kíméletlenek voltak, hogy sok magyar néhány év múlva visszasírta a török szolgaságot, annak időnkénti, viszonylagos nyugalmát. Jellemző a békében is tartó hadi állapotokra, és az újraszerveződő közigazgatás gyöngeségére a vármegye 1693-ban hozott határozata. A környék falvai kijárták maguknak az engedélyt, hogy töröktől, tatártól, ráctól, császári hadaktól elrejthessék jószágaikat. Szükség szerint pedig a szomszédos földekre is áthajthassák azokat.

A "felszabadító" császári csapatok vezérei közül különösen Caraffa tábornok és Rabatta gróf ártottak sokat a környékbelieknek. Ők szorgalmazták leginkább a jászok és kunok kiváltságainak megszüntetését is. Nem véletlen, hogy a szabadságukat féltő kunok, jászok újra és újra kérték kiváltságaik megerősítését. 1668 és 1697 között erre a megerősítésre ötször került sor, hamarosan azonban ez is kevésnek bizonyult. 

Raymund Ferdinand von Rabatta gróf

A XVII. század végére roppant nagy összegű államadósságot halmozott föl az osztrák birodalom. Ennek ellensúlyozására az udvar minél több földbirtokot igyekezett megszerezni a korábbi hódoltsági területeken, hogy a birtokok eladásából pénzhez jusson.. Ezt a feladatot vállalta az úgynevezett "Újszerzeményi Bizottság", latin nevén Neoaquistica Commissio.

A Bizottság 1697-ben kezdett működni Pest megyében. A Jászkunságot törvénytelen módon, korábbi kiváltságaikat félresöpörve szintén "újszerzeménynek" minősítették, majd 1699-ben elhatározták a koronabirtoknak számító terület felségjogon történő eladását. Megbízták Pentz János Kristóf egri kamarai prefektust, hogy mérje fel a Jászkunság javait, határozza meg az eladási árat. Az értékbecsléssel megbízott Pentz ugyan kizárólag németül beszélt, de magyar segítőivel igen alapos munkát végzett. Nemcsak a lakókat és a családok származási helyét, hanem vagyoni viszonyaikat is számba vette. A lakott helyek mellett összeírta a pusztákat is.

Az összeírás a vagyonbecslés mellett népszámlálásnak is tekinthető, hiszen a leendő jobbágyok számáról is minél pontosabb adatokra volt kíváncsi a lehetséges vevő. A jegyzék fontos bizonyítéka a török kori népmozgásnak, hiszen tartalmazza a lakosság eredetét is. A lista szerint az öt megmaradt kiskunsági településen helybelinek vallotta magát a lakosság bő harmada. Baranyainak tudta a családját az összeírtak fele. Onnan Halasra és Lacházára költöztek a legtöbben, míg Kunszentmiklóson és Szabadszálláson a lakóknak csak egynegyede baranyai. Szabadszálláson az eredeti lakosság háromnegyede helyben vészelte át a hódoltság másfél évszázadát.

Az összeírás szerint a Fölső-Kiskunságban 169 család élt. A legtöbben Kunszentmiklóson laktak (64 család), majd következett Fülöpszállás (48), Szabadszállás (35) és Lacháza (22). Összehasonlításul vizsgáljuk meg a dunamelléki falvak családszámát ugyancsak 1699-ből! A nagyobbak Dömsöd (78) és Vecse (59). A közepesek Tass (33) és Szalkszentmárton (32). A kisebbek közé tartozott Dab (20) és Apostag (13).

Alapos munkát végeztek Pentzék, csakhogy az alapos munka nem kevés hamis adatot is tartalmazott! A tényleges adatoknál ugyanis rendszerint kevesebbet jegyeztek föl az összeírók. Erre a trükkre pedig azért volt szükség, hogy a tényleges értékénél olcsóbban keljen el a Jászkunság, s így a leendő vételáron felül teljen „csúszópénzre” is. Az egész Jászkunságot végül hétszázezer arany forintra becsülte Pentz. A jászok és kunok tiltakozása ellenére az udvar hamarosan eladta a földjüket, még az alábecsült értéknél is olcsóbban, ötszázezer forintért. A vevő a Német Lovagrend (Ordo Teutonicus) lett. Hiába tiltakoztak, s hivatkoztak ősi, törvénybe foglalt szabadságjogukra az egy tollvonással jobbágysorba taszított kunok és a jászok, 1702 márciusában beiktatták az új birtokost, aki teljes földesúri tulajdonjoggal bírt. Éppen csak kezdett azonban berendezkedni a Lovagrend a Jászkunságban, amikor kitört a Rákóczi-szabadságharc.

Pest megye és a Kiskunság, ha nehezen, tétovázva is, végül a fejedelemhez pártolt. Az emberek a két folyó közt féltek a délvidéki szerb (akkori nevükön rác) határőr ezredektől. A rác csapatokkal zsarolta ugyanis az udvar a Duna - Tisza közén élőket. Rákóczi 1703 októberében kiadott oltalomlevelében elismerte a jászkunok korábbi kiváltságait, szavatolta szabadságukat, mire a rácok már 1703-ban rajtuk ütöttek. Ezek a támadások a szabadságharc idején azután többször megismétlődtek.

Kunszentmiklós viszontagságairól később így írt a krónikás, Bél Mátyás: "A gyakran rajtuk ütő rácok… falujukat a földdel tették egyenlővé, házaikat fölgyújtották, s porig égették. Lakóhelyük ezen nyomorúságos külsejét, pusztult állapotát öt éven át száműzetésben töltötték a szerencsétlen lakosok…" Ezt a sorsot a többi környékbeli falu szinte évről évre megélte a szabadságharc idején.

A fegyveres harcban is részt vettek eleink. Rákóczi Duna - Tisza közi hadainak egyik vezére, Andrássy István gróf parancsa így szólt: "Minden külön kenyeres fegyvert fogjon!" A kiskunok is kiállították századaikat. Parancsnokuk a kunszentmiklósi Cseplész János ezredes kapitány lett. A kiskunok aztán kitartottak a szatmári békéig, amit kapitányuk is aláírt.

Maga a fejedelem is járt vidékünkön. 1704 tavaszán a Dunamelléken mozgott csapataival Dömsödtől Solt felé. Ott akart átkelni a Dunántúlra, de a császári csapatok sikerei ebben megakadályozták. Júniusig több környékbeli községünkben megfordult Rákóczi.

Az egykorú metszet lovas hadvezérként ábrázolja a fejedelmet 

1704 őszén Bottyán generális vonult be csapataival Kunszentmiklósra. Innen küldte parancsait a környező településekre élelemért. A következő évben is Bottyán János volt a környéken tartózkodó kuruc sereg parancsnoka. Alatta szolgáltak a vidékünkön toborzott századok is. A forgandó hadiszerencse következtében hol a kurucok, hol meg a labancok, vagy éppen a kíméletlenül pusztító rácok tartották szállva a Fölső-Kiskunságot és a Dunamelléket.

1710 nyarán még egyszer visszatért Kunszentmiklósra és környékére Rákóczi fejedelem. Előtte, még az év tavaszán oltalomlevélben biztosította védelméről a kiskunokat. Ez az oltalom azonban már egy évig sem tartott. Innen is elmentek a bujdosó kurucok, de itt maradt sokáig a fejedelem emlékezete, és maradtak a kuruc tábori sípok, a tárogatók. Ezt a tilalmas hangszert csak lopva vették elő olykor, de őrizték egészen 1848-ig az itt élők.

A szatmári békétől a jászkun szabadság visszaváltásáig

A szatmári békét követően a Német Lovagrend ténylegesen berendezkedett a Jászkunságban.  Nem sikerült azonban kialakítaniuk a földesúri - jobbágyi viszonyt, a röghöz kötöttséget, a robotrendszert. Csak Jászberényben emeltek épületet maguknak, az egyes településeken nem épültek ki majorságaik.

A jászkun településeket a korábbi időkben kialakult hármas tagolódású földhasználat jellemezte. Ennek alapja az ún. újraosztásos közös földbirtoklás volt. Első tag a házhely vagy saját föld (latinul fundus) volt. Ehhez osztottak második tagként a határban földet. Az osztásos föld nagyságát a gazda tehetőssége, anyagi ereje szabta meg. Ezt a két tagot szokásjog alapján örökölték, adták-vették a gazdák. A harmadik taghoz a szorosabban vett közföldek, főleg a közlegelők tartoztak. Ezek jövedelméből fizették a települések a közös költségeiket. 

Az itt vázolt gazdasági viszonyokat nem tudta a Lovagrend megváltoztatni. A földesúri szolgáltatásokat leginkább pénzben hajtották be. Jövedelmük nagyobb része a lakatlan puszták bérbe adásából származott.

Már 1710 szeptemberében megjelentek a Lovagrend adóösszeírói a Fölső-Kiskunságban. Ekkor azonban csak Szentmiklós és Lacháza lakóit és vagyonát tudták számba venni, mert a másik két falu a harcokban elnéptelenedett. Az 1713-as összeírás már Fülöpszállás és Szabadszállás adatait is tartalmazza, de az ő adóztatásuk csak 1715-től indult meg. Még az 1721-es összeírás is azt mutatja, hogy a környék legerősebb kiskun települése Kunszentmiklós volt. Adatai a szintén erős Kiskunhalaséhoz közeliek. 1730 táján Kunszentmiklós a saját földjein kívül további három pusztát bérelt (Bösztör, Orgovány, Majsa), Szabadszállás pedig egyet (Kisbalázs). Bösztört is újra bérelni kellett a két településnek, pedig korábban már a közös tulajdonuk volt, fele-fele arányban. Próbáltak is tiltakozni, még 1701-ben az eladás előtt, persze hasztalanul.

A jászkunok szinte az eladás pillanatától harcoltak ősi jogaikért. Tiltakozásaik eredményeként az 1715-ös országgyűlés tárgyalta és törvénytelennek ítélte az udvar eljárását. A hozott határozat szerint három év alatt kellett volna visszanyerniük a szabadságukat. A váltság felét a kincstár vállalta, másik felét a rendek. Eltelt azonban a három év, és senki nem fizetett. Ekkor a jászkunok felajánlották, hogy kölcsönt vesznek fel a teljes összeg felére, de így sem sikerült az üzletet megkötni, mert nem akadt fizetőképes segítőjük az országban. Aztán közbejött az újabb török háború (1716-1718), és az addigi terheiket a hadiadó tovább növelte.

A Német Lovagrend nagymesterének címere

Az 1720-as évek elejétől a jászkun vezetők a saját erőből történő visszaváltásra készültek. Ezért növelték a különféle helyi adókat, szolgáltatásokat. Ezekből a jövedelmekből akarták a megváltás összegét kifizetni. Ez a külön teher azonban már sok volt a lakosságnak. A Jászságban 1724-ben és 1726-ban tiltakozó parasztmegmozdulások lángoltak föl. Ezeket ugyan hamarosan elfojtották, de a Lovagrend jobbnak látta túladni a Jászkunságon. 1731-ben el is adta azt a Széchényi-Alapítványnak, ez pedig kezelésre a Pesti Invalidusok Házának engedte át a területet. Az anyagiakban gyarapodó lakosságot az Invalidusok Háza sem akarta (mert nem is tudta) a hagyományos jobbágysorban tartani. Ők is megelégedtek a bérleti rendszerrel és a pénzbeli jövedelemmel.

1730-ban látogatta meg a tudós polihisztor, Bél Mátyás a vidékünket. A pozsonyi tudós Magyarország honismereti könyvéhez gyűjtött anyagot, és hamarosan ki is adták latin nyelvű munkája nagyobb részét. A Jászkunságról szóló rész azonban kéziratban maradt. Sorra bemutatja leírásában a szerző a Fölső-Kiskunság falvait is. Megállapítja róluk, hogy a XVI-XVII. században töröktől és magyartól egyaránt sokat szenvedtek. A Rákóczi-szabadságharc idején a rácok pusztították a vidéket, s a falvak el is néptelenedtek. Földjeik részben homokosak, részben szikesek, nem valami jól teremnek. Kevéske szőlőjük van, fájuk viszont egyáltalán nincs. Bevételük leginkább az állattartásból származik. Közterheik közül különösen zokon veszik a sok kötelező fuvart. "Az adójuk is sokkal súlyosabb, mint amit a helység elbír" - állapítja meg a szerző éppen Kunszentmiklósról. A lakosság helvét hitvallású és magyar, helyi ügyeiket egy bíró és tizenkét szenátor intézi, a vitás ügyeket a kerületi kapitány elé viszik, onnan pedig a jászberényi szék elé.

Az 1730-as évek végére a beköltözések és a természetes népszaporulat hatására jelentősen gyarapodott a környék lakossága. A békés esztendők segítették a települések gazdasági erősödését. Kunszentmiklós lélekszáma 1699-ben 500 fő körüli volt. (Becsült adat a Pentz-összeírás alapján!) A szabadságharc idején, az új század első évtizedében ez a szám valószínűleg nem nőtt, elsősorban a hadi események, a rácok pusztításai miatt. A következő évtized végére viszont meghaladta a lélekszám az ezer főt, az 1730-as évek végére pedig elérte az 1500 lakost. Ezzel a lélekszámmal a környék legnagyobb települése volt Kunszentmiklós.

1739-ben újabb csapás érte a sokat szenvedett országot. Az esztendő második felében pusztító pestisjárvány hamarosan elérte Kunszentmiklóst is. Összesen 343 itteni lakos halt meg a betegségben, a helyi népesség közel egynegyede. Ez a falu mezővárossá fejlődését is megakasztotta egy időre. A lakosság pótlására a járványt követően főleg a Felvidékről jöttek új betelepülők. Ekkor kezdődött a cigányság beköltözése is falunkba.. Az itt élők közül viszont többen ekkor kezdtek kiköltözni a kertekbe, amelyek a belső falumagot vették körül. Mások a határban építettek tanyákat, s a járvány elülte után is kinn maradtak. Így indult meg a tanyásodás Bábonyon, Bösztörön, Bodakúton és a határ más részein.

A redempció: a Jászkunság visszaváltja szabadságát

Mária Teréziát bonyolult külpolitikai helyzet, költséges háborúskodás várta 1740-es trónra lépésekor. Bizonyára ezért is járult hozzá az uralkodó a redempcióhoz, a jászkunok önmegváltásához, Pálffy János gróf hathatós közreműködésének is köszönhetően Az 1745. május 6-án kelt adománylevéllel a jászkunok visszaszerezték korábbi földtulajdonukat és kiváltságaikat. A visszaszerzés persze nem ingyen történt. Az udvar eladta a Jászkunságot 1702-ben, és a jászkunok saját pénzükön vásárolták vissza korábbi vagyonukat és jogaikat 1745-ben.

Gróf Pálffy János nádor, a jászkun redempció legfőbb támogatója

A váltságdíj összesen 580000 rajnai aranyforint volt. Ennek bő egyharmadát a nyolc kiskun település vállalta. Ebből mintegy 88.000 Ft jutott a négy fölső településre. Az egyes falvakra eső összeget nagyban megnövelte a szintén megváltott puszták értéke. A legtöbbet fizető Kunszentmiklósra a puszták nélkül csak 12.900 Ft jutott, de az öt pusztával együtt 38.566 Ft-ot kellett megfizetnie. A puszták: Bábony, Orogovány, Szank, Bösztör fele és Kerekegyháza hatod része, az ún. Kunpuszta. Ezeket az anyaközségtől távoli pusztákat később félrideg jószágtartásra használták a birtokosok. Többségük majd csak a XIX. század második felében vált önálló községgé. A legkevesebbet egyébként Lacháza fizette (10.000 Ft.), míg Fülöpszállásnak 17.200, Szabadszállásnak pedig 21.600 Ft-jába került a redempció.

A megváltás összegén kívül a jászkunok vállalták még ezer lovas katona kiállítását, továbbá a szükség szerinti katonáskodást. Vállalták a jogába visszaállított nádor és a saját tisztségviselőik fizetését. Ezért az árért a birtokaikon kívül is mentességet kaptak a réveken és vámokon. Maguk választhatták meg tisztviselőiket és lelkészeiket, önkormányzatukhoz részleges pallosjog járult, vagyis bíráskodhattak

bizonyos bűnesetekben.Mivel a szükséges megváltási összeget a vagyonos lakosok adták össze, ők lettek a teljes jogú redemptusok. A szegényebbeket, akik nem tudtak fizetni, irredemptusoknak nevezték. A közös szabadságjogok (kiváltságok) őket is megillették, de földet nem kaphattak, legeltetési jogukat korlátozták. A jászkun települések harmadik rendjébe a legföljebb házzal rendelkező zsellérek, iparosok, napszámosok, szolgák, betyárok tartoztak. Ők voltak az úgynevezett inquilinusok.

A legkisebb megszerezhető redempciós szántóterület öt katasztrális hold volt, ez 25 forintot ért. Minden redemptus annyiszor öt hold szántót kapott, ahányszor 25 forintot fizetett. A szántónak járulékos földjei is voltak (legelő, veteményes, szőlő). Eleinte nem állandósultak a birtokok. A község birtokkönyve, a Liber Fundi, csak a gazda földjének mennyiségét rögzítette, a helyét nem. Tavaszonként nyílhúzással sorsolták ki, hogy melyik földdarabot ki műveli. Ezeket a sorsolt földeket nyilasoknak nevezték. A falu közös kezelésében maradtak az ún. közbirtokok: ezek főleg legelők voltak. Az egyben tartott közlegelők jól szolgálták a virágzó és jövedelmező állattartást. (Később föltörték a közös legelőket, és ezeken alakultak ki a XIX. században a tanyásbirtokok.) A föld egy része községi vagyon maradt. Ezeket a városgazda műveltette, jövedelméből fedezték a település közös költségeit.

Kezdetben bárki szerezhetett redemptus földet, ha volt hozzá pénze. A lelkészek, jegyzők, postamesterek, tanítók ingyen is kaphattak ilyen birtokot. Ezeket a földeket nem sikerült mindenkinek megtartani, sokan el is vesztették a birtokukat, kiestek a kedvezményezett redemptusi körből. De bekerülni is nagyon nehéz volt később a redemptus társadalomba. A birtok elaprózását a jászkun öröklési rend is gátolta: földet csak a fiúk örökölhettek, a lányok pénzben kapták meg a hozományukat. Ez volt az ún. jászkun ősiség.

A redempció legfőbb értékének az volt, hogy lehetőséget adott a Jászkunságban a polgári átalakulásra. Ne feledjük: egy évszázaddal megelőzte a redempció a jobbágyfelszabadítást!

A kunszentmiklósi Bernáth Pál redempciós levele

A jászkun közigazgatás a redempciót követően

Háromszintű önkormányzati szervezet jött létre a Jászkunságban 1745 után. A legfelső szinten állt közös földesuruk, a király, meg az őt képviselő "közvetlen fölöttes", a nádor, illetve országos főhatóságuk, a Helytartótanács. A második szinten a kerületi önkormányzatok szervezetei és tisztségviselői álltak. Legfőbb belső tisztviselőjük a nádor által kinevezett hármas kerületi főkapitány volt. Ő elnökölt az ún. Hármas Kerület közgyűlésein, Jászberényben. (A közgyűlés latin neve: Generalis Congregatio.) A három kerület (Jászság, Nagy- és Kiskunság) szintén tartott közgyűléseket a kerületi kapitányok elnökletével, váltakozó helyszíneken. A kerületi kapitányokat és az összes kerületi tisztségviselőt, küldöttet szabadon választotta a redemptus lakosság a maga lakóhelyén. Ugyancsak szabadon választották a harmadik szintet jelentő helyi tanácsot: a 12 (később 16) szenátort, valamint a főbírót és az albírót.

Évente tartottak választást, november elsején (a katonai év kezdetén), de csak a megüresedett helyekre. Egy idő után a tisztségek szinte „öröklődtek”: mindössze néhány módosabb redemptus család tagjai cserélődtek a választott tisztségekben. Ezért később mind gyakrabban elégedetlenkedtek azok, akik kiszorultak a megválasztás lehetőségéből. A hivatali ügyintézést a nótárius (jegyző) irányította. Ő kinevezéssel került a posztjára. Ugyancsak kinevezték a vicenótáriust (aljegyzőt), a chirurgust (seborvost), a bábát és a rektort (tanítót).

A kerületi és helyi tanácsok a maguk szintjén döntöttek a Jászkunság belső életének fontos kérdéseiről. Irányították a gazdasági életet, a pénzügyeket és a közigazgatást. Fontos választott tisztség volt a borbíró és a székbíró tiszte.  Ők felügyeltek a bor és a hús árusítására. Alkalmaztak út-, híd- és erdőinspektort (felügyelőt), valamint árvagyámot is.

Az első kiskun kerületi címer a redempció után

A tanácsok éltek a pallosjogukkal, azaz igazságszolgáltatási szervezetként is működtek. A rendészeti feladatokat a hadnagy irányította, alája tartoztak a tizedesek, vakterek, tornyosok és a botos strázsák. Ez utóbbiak a lakosokból kerültek ki, és közmunkában kisérték éjszakánként a vaktereket. Fontos megbízatásuk volt a tűzvigyázás. Ebben a tornyosok segítették őket, akik a templomtoronyból tartották szemmel a települést és a határt. Ezekben a békés évtizedekben leginkább három veszély leselkedett a környék lakóira: a járvány, az árvíz és a tűzvész. 

A tágas határok védelmezői a pusztabírók, pusztázó hadnagyok, csőszök és borbírók voltak. A bűnösöket szükség esetén elzárással büntették. Minden településnek megvolt a maga áristoma. A Kiskun Kerület börtöne Félegyházán, a kerület közigazgatási központjában volt, a Hármas Kerületé pedig Jászberényben.

A redempció egyik alapvető feltétele volt az udvar részéről a jászkunok katonáskodása. Erre szüksége is volt az ifjú királynőnek, mert sorra kellett viselnie a háborúkat. De zajlottak a háborúk II. József idején is, a század végén pedig már Napóleon volt Ausztria fő ellensége.

 Önálló csapattestként 1756-ban alakult meg a jászkun huszárezred. Tagjait erejük, lélekszámuk szerint állták a Jászkunság egyes települései. A Fölső-Kiskunság bevonulási központja egy évszázadon át Kunszentmiklóson volt. A jászkun huszárezred 1800-ban alakult át nádor huszárezreddé. Az ezred egyenruhája ilyen volt a korabeli leírások szerint: fekete süveg vitézkötéssel, világoskék mente fekete prémmel, világoskék dolmány, lajbi, nadrág - mind fekete-sárga zsinórzattal, magyar sarkantyús csizma, kard, pár pisztoly, karabély, veres tarsoly I. Ferenc király címerével és fehér köpönyeg.

A jászkun huszárezred katonája 1756-ban és 1767-ben

A század végén írta verses várostörténetét a szentmiklósi Bolyó János nótárius. Ebben a Bolyó Lisztában a szerző hosszan sorolja a XVIII. század háborúit, s a korabeli szentmiklósi családok sarjainak vitézségét. Ez a korai várostörténet kissé nehézkes, de önérzetes rigmusaival máig ható dokumentumává lett a helyiek kiskun öntudatának.

Gazdasági viszonyok a Jászkunságban a redempció után

A megélhetés alapja, a bevételek fő forrása vidékünkön addig is a legeltető állattartás volt, a redempció után azonban még inkább megnőtt a szerepe. A települések tágas határain, a vizenyős és homokos tájakon egyedül a legeltetés volt kifizetődő. A legfontosabb jószág a szarvasmarha volt. A fölerősített, meghizlalt göbölyt lábon hajtották a nagy nyugati piacokra, ahová ugyan jócskán lesoványodva ért, de még így is jó árat fizettek érte. A szarvasmarha tartós konjunktúrája a nyugati piacokon igen kedvező volt a redempcióban eladósodott települések számára. Az ebből származó bevételek segítettek törleszteni a jókora tartozásokat 

A redempció után a távoli pusztákon, külső legelőkön kint telelt a jószág. Ezt hívták rideg (szilaj) állattartásnak. A belső határban csak tavasztól őszig járta a barom a legelőket. Télire az istállós kertekbe hajtották őket, ezt nevezték félrideg tartásnak. A rendszeres igavonásra vagy fogyasztásra tartott kezes jószágot egész évben az istállós kertekben tartották, etették.  

A határban a földrajzi nevek máig őrzik az állattartás emlékeit: ilyenek a. Ménesjárás, Tehénjárás, Borgyújárás, Birgejárás, Disznórét a szentmiklósi határban. Számos ásott kút szolgált itatásra, ezek neve is fennmaradt. (Bodakút, Márkút, Bertakút, stb., szintén a szentmiklósi határban.)

A gulyák, ménesek, nyájak, falkák, kondák őrizői, gondozói külön társadalmi csoportnak, kasztnak számítottak. A térség jellegzetes foglalkozási ágaként sajátos pásztortársadalmat alkottak a kiskunsági települések tágas határain, pusztáin. Ezek a pásztorok többnyire távoli, idegen vidékekről jöttek. Belső szervezetükben a számadótól a kisbojtárig mindenkinek megvolt a rangja, szerepe. 

A különböző állatcsoportok őrzői gyakran vetélkedtek egymással. Sok "könnyű életű" ember került közéjük. Akár a hatóság elől is el lehetett tűnni a jószág körül. Akkoriban a rideg szóval nevezték meg az állatok őrizőit, főleg nőtlen voltuk és kemény életkörülményeik miatt. Gyakran illették ugyanezzel a szóval a betyárokat is – nem véletlenül: könnyen megesett, hogy betyárrá lett a pásztor, vagy pásztornak szegődött a betyár.

A földművelésben a redempció nem hozott lényeges változást. Előbb két-, később háromnyomásos módon művelték a szántóikat a szentmiklósiak. A korabeli szántóföldi gazdálkodást így jellemezte Baksay Sándor a múlt század végén: "A telekföldek három osztályban míveltetnek, egyikben búza, másikban tavaszi, a harmadik ugarnak hagyva, melyet szabadulásától a következő nyárig a barom jár, tapos, kövérít, irtja benne a gyomot; a melybe hiába vetne a gazda; ha vet, lejárja a jószág."   Ez a leírás Kunszentmiklósra és Szabadszállásra illik pontosan, a kisebb határú Fülöpszálláson kétnyomásos, Lacházán pedig egynyomásos gazdálkodás folyt a redempció után is..

Minden termesztett növény a saját, belső ellátást szolgálta. Erre futotta a kis vetésterületű, gyönge minőségű földeken. A vízállásos helyek közül kiemelkedő "högyek", "szigetök" fekete földjét szántották, háromnyomásos váltásban. Vizesebb esztendőkben még a belső ellátásra se volt elég a termés, ilyenkor az itteni gazdag nád- és szénatermés árából pótolták a szükségletet. A szénát a "forgó nyilasokon" kaszálták, gyűjtötték.  Ezeket a kaszálókat nyílhúzással sorsolták ki évről évre, és a befizetett redempciós összeg arányában jutott belőlük a gazdáknak.

A települések szélén voltak a káposztáskertek, a közelben a kenderföldek, és egy-egy alkalmas háton vagy dombon a szőlők. A kukorica és a burgonya csak a század végén terjedt el.

Mezőváros születik

Csaknem két évszázadon át, a mohácsi csatavesztéstől a szatmári békéig, a hadak útjának szélére került vidékünk. Dúlták török rablók, tatár hordák, magyar kóborlók, német martalócok, rác bandák. Nem véletlen hát, hogy a történészek gyakran maradványtelepüléseknek nevezik a Fölső-Kiskunság falvait is. De a szatmári béke után csaknem egy évszázadnyi nyugalom következett. Lehetőség nyílt az erősödésre, a gyarapodásra. Ekkor már "csak" tűzvészektől, árvizektől, járványoktól kellett rettegniük az itt élőknek. Érték is őket bőven ezek a csapások, de ahogy tudtak, védekeztek. Így azután a békésebb XVIII. század mégis gyarapodást hozott lélekszámban, anyagiakban és szellemiekben is. Falvakból sorra mezővárosokká nőttek a környék települései. Kísérjük figyelemmel Kunszentmiklós mezővárossá gyarapodását: a többiek is ezt az utat járták, ezt a példát követték.

A lakosai harmadát elveszítette, nagyjából ezer lakos vészelte át Szentmiklóson a hírhedt pestisjárványt 1739-ben, de hamar kiheverte a nép a rontást.

18. századi pestisdoktor védőmaszkban

A pestis után a redempcióra készülődtek, s az újra föllendülő gazdaság vonzotta a szabad munkaerőt a környékből és messzi tájakról is. 1770-re elérte a lélekszám a kétezret, 1785-re a kétezer-ötszázat, a századfordulóra pedig a mind számosabb, főleg katolikus betelepülő révén meghaladta a háromezret. Ez a robbanásszerű szaporodás szinte szétfeszítette a települést.

Még a század első felében is az eredeti, régi formájában létezhetett a falu: a Bakér mellé simuló egyutcás, úgynevezett szalagtelepülés volt. Kunszentmiklós házai, portái, utcái egy kb. másfél kilométer hosszú, két-háromszáz méter széles földnyelvre szorultak. Ezt a területet keletről a Bakér, nyugatról a Székalja vízállása határolta, északról és délről pedig a kertek gátolták a terjeszkedést.

Ezen a területen élt a XVIII. század közepén mintegy 250 család, 1500 lélek, redemptus gazdák és irredemptusok. De ugyanerre a területre szorult a század végére megduplázódott számú lakosság is. Ebben a félszázadban vált többutcás halmaztelepüléssé Kunszentmiklós. A porták osztódtak, szűkültek, tekervényes zugok vezettek egy-egy házhoz. A belső utcasor megmaradt a redemptus gazdák kezén, középen voltak a középületek: templom, parókia, iskola, községháza, vendégfogadó és mészárszék, itt élt a néhány értelmiségi, kereskedő család. Egy sorral kintebb telepedtek le a század második felétől növekvő számú iparosok. Utánuk egy tömbben a szegények, főleg katolikusok laktak. A Székalja partján északra a zsellérek portái (Büge), délre pedig a növekvő számban beköltöző cigányok (Cigánysor) húzódtak meg. 

A kis belső portákon nem jutott hely a kezes jószág tartására és az eleség tárolására. A lakóövezeten kívül, de annak közvetlen szomszédságában, az ún. külső telkeken alakultak ki az istállós kertek. Ezeket szálláskerteknek is nevezték. Az alszögi gazdák kertjei a Hunyadi utca helyén voltak, a fölszögieké a Zrínyi utca és a régi Vásártér (a mai Petőfi lakótelep!) környékén, a középen lakóké pedig a Bakéron túl.  A hármas tagolású lakóövezethez igazodó külső telkeket sokáig Háromszállási kerteknek nevezték.

 Ide hajtották be a távoli külső legelőkről télire a fél szilaj jószágot. Itt működtek a gabona őrlésére létesült, állati erővel hajtott szárazmalmok. Itt dolgoztak és éltek a gazdasági alkalmazottak és a család fiatal tagjai, a legények. A kertek a férfiak életterének számítottak, ide nők nem tehették be a lábukat. A szálláskert lelke a tüzelős istálló volt. A hatóságok sokáig tiltották, hogy lakóházakat építsenek a kertekbe.

A lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságból, leginkább az állattartásból élt. Csak néhány iparost engedtek beköltözni, a helyi szükséglethez igazodó mestereket. 1745-50 között pl. Kunszentmiklóson nádverőt, mészárost, molnárt, szabót, lakatost, csizmadiát, szűcsöt, vargát találunk az anyakönyvben. Csak takácsmesterből tartottak számon ötöt.

A század második felében a városiasodás különféle iparosokat csábított ide. A századfordulón már egy könyvkötő is letelepedési engedélyért folyamodott a tanácshoz. Ekkor megjelentek az első céhek, mint pl. a takácsoké. Nagyobb ipari vállalkozások is létesültek, ilyen volt a Vásárállás mellett 1798-ban épült Serház.  A század végére a város peremén már téglavetők is működtek, és fölépültek az első szélmalmok.

Önálló, saját üzlettel bíró kereskedők, a század közepén nem éltek még itt. Balkáni eredetű, görögkeleti (ortodox) vallású kereskedők bérelték a település tulajdonában lévő fogadót, mészárszéket, boltot. Ezeket a nép, nemzetiségüktől függetlenül mind görögöknek hívta. A század végére a legügyesebbek már saját üzletet is tudtak nyitni.

Fontos alakja volt a korabeli nagyobb településeknek a chirurgus (seborvos), aki egyben a borbélymesterséget is űzte. Kunszentmiklóson Balogh Ferenc volt az első chirurgus, már az 1780-as években itt működött. Egészségügyi feladatot láttak el a bábák (szülésznők), akiket szintén a tanács fogadott és esketett föl hivatalukra. A századforduló tájékán már egy kezdetleges patika és egy ispotály (járványkórház) is nyílt. Szintén az 1780-as évektől működött posta Kunszentmiklóson, előbb a Maár, később a Baky család tulajdonában. 

A lakosság számának növekedése, anyagi gyarapodása, társadalmi rétegeinek bővülése, a település szolgáltatásainak fejlődése, szellemi erősödése a század vége előtt megnyitotta a mezőváros címhez vezető utat. Az oklevelet, s vele az évenkénti négy vásár tartásának jogát 1794-ben nyerte el Kunszentmiklós, mint a környék központja, a Fölső-Kiskunság "fővárosa". Vályi András korabeli lexikona, az 1799-ben megjelent Magyar országnak leírása… így mutatta be az akkori Kunszentmiklóst:

"Szent Miklós. Kún Sz. Miklós. Szabad magyar Mezőváros a' Kis Kúnságban, az előtt Tatár Sz. Miklósnak neveztetett, lakosai kevés katolikusok, többnyire reformátusok, fekszik Lacházán alól 3 mértföldnyire. …Bakér Duna ere határjánál foly, Postája és Ispotállya is vagyon; határbéli földgye 3 nyomásbéli, 's leg inkább búzát, és zabot terem; árvizek' idején náddal, gyékénnyel 's kákával bővelkedik; vagyonnyaikat  Pesten 7, vagy Dömsöd alatt a' Dunán egy mértföldnyire árullyák, 's másutt is."

Az új mezőváros, Kunszentmiklós címere a 18. század végén

Szentmiklósi kulturális viszonyok a XVIII. században

A század első felében a kultúra egyedüli szervezeti központjának a templom és az iskola, szervező személyiségének pedig a pap és a tanító számított. Szentmiklós első tudós papja a matuzsálemi kort megért, s a nehéz időkben a püspökséget is vállaló Szőnyi Virág Mihály volt, akinek több egyházi irodalmi tárgyú kézirata maradt fönn.. Az ő irányításával izmosodott egyre inkább a református latin iskola, ahonnan a század vége felé már közvetlenül kerültek a növendékek a Debreceni Kollégiumba, nem kellett két-három éves kiegészítő tanulmányokat folytatniuk Nagykőrösön vagy Kecskeméten.

Az iskola élén egymást két-háromévente váltó rektorok közül kiemelkedett a nagy tudású Kocsi Sebestyén István, a keleti nyelvek későbbi debreceni majd pápai professzora, Csokonai tanára. Kunszentmiklósi tanárkodása idején, 1785-ben ülte az idős püspök itteni lelkészi működése ötvenedik évfordulóját. Erre az alkalomra Kocsi máig kiadatlan iskoladrámát írt, amelynek kézirata a parókia egyik anyakönyvében ma is olvasható. Kunszentmiklósi diák, majd segédtanító volt az 1790-es évek közepén Pap József, aki néhány évvel később a debreceni rézmetsző diákok egyikeként, az első magyar nyelvű iskolai térképek egyik rajzolójaként, s nem utolsó sorban Csokonai debreceni barátjaként vált híressé.

Pap Józsefnek és rézmetsző diáktársainak első munkája ez az atlasz, amely Budai Ézsaiás professzor irányításával készült

A politizáló helytörténeti irodalom két első, kéziratos darabja Baky János volt főbíró Krónikája és Bolyó János nótárius már említett Kun Lisztája. Ezek sajátos módon egészítik ki egymást. Baky munkája egy jó részt kényszer szülte településtörténet, amelyben a szerző Szentmiklós ősi, a török idők előtti századokra, a kunok hajdani bejövetelére visszanyúló múltját igyekszik igazolni, amely ősiség a mezővárosi cím elnyeréséhez szükségeltetett. Ez volt a „hivatalos” dokumentum, míg a „nem hivatalos”, némi anakronizmussal szamizdatnak is tekinthető Liszta  az itt élők (gyakorlatilag a redemptus családok) mindenkori dicsőségét, hazafias vitézségét foglalta versekbe, s csak azokat tekintette elsőrendű törzsökösöknek, az ezzel járó mindenféle jogokkal együtt, akik név szerint szerepeltek a versezetben. A burkolt utalás a „gyüttmönt” katolikusokra ebben a sorpárban sűrűsödik lényegi üzenetté:

       „Fitty, ha apád tökit, bába másutt mosta,

        Kivet és elkerget a szelelő rosta!”                                                                                                                                                                                                                                                             

A világi szépirodalom jellegzetes kéziratos darabja, a ’kiskun rokokó” levegőjét árasztó Szentmiklósi énekeskönyv nótáit – szöveggel és kottával! – 1797-98-ban gyűjtötte és írta össze talán valamelyik innen elszármazott, dalos kedvű debreceni nagydiák. "Beh jól esik annak dolga, ki Szent Miklóson lakhatik..." állítja az egyik ének címe.

A püspök unokája, a későbbi főbíró és kúriaépítő Virágh Pál debreceni diákként népmesét és protestáns iskoladrámát jegyzett le, majd 1800-ban pozsonyi és bécsi tanulmányútjáról írt magának érdekes úti emlékeztetőt, Bécsi vásárfia címmel. Ekkoriban írta be Sárospatakon kis könyvecskéjébe egy másik diák, Tóthfalusy József (Virágh Pál későbbi sógora) hét protestáns iskoladráma szövegét, amelyek ily módon maradtak fönn a szentmiklósi gimnázium könyvtárában, ahová hagyatékként kerültek a XIX. század végén.

A református papból katolikussá lett Dálnoki László Ferenc Pozsonyban adta ki 1795-ben A naturalisták vallásának leírása és megrostálása című valláskritikai munkáját. Az előszóból tudjuk, hogy a könyvét Kunszentmiklóson írta, s így ez az első általunk ismert nyomtatott mű, amely városunkban készült. Méhes István is akkoriban, szentmiklósi rektorként fogott hozzá Kornelius Neposnak geográfiai kúltsa című fordításához, de már szabadszállási papként adta azt ki 1801-ben. A fiatal mezőváros még az egykorú nemzetközi művelődéstörténetben is fölbukkant: itt született ugyanis Pap György görögkeleti vallású kereskedő, aki a görög nyelv európai hírű tudósává vált, és rendkívül értékes könyvtárat hagyott hátra.

Kunszentmiklós a magyar irodalomtörténetbe egy Csokonairól szóló történettel köszönt be. A víg poéta halasi legációból tartott gyalogosan Kecskemétnek, amikor a kiskunsági pusztákon eltévedt egy váratlanul kerekedett hóviharban. Az összefagyott költőre a szentmiklósi Baky-família egyik ifjú tagja akadt rá, aki maga elé ültette a lovára Csokonait, és hazavitte. Az életmentés és a szíves vendéglátás után másnap szánon vitték be őt Kecskemétre, így rögzült a történet a Bakyak családi legendáriumában. Az egészet pedig onnan ismerjük, hogy az író-pap Baksay Sándor az 1890-es években följegyezte: elbeszélést készül kerekíteni belőle, erre azonban nem került sor. 

A vallásháborútól a vallási békéig

A török kiűzése után tovább erősödött a protestánsok üldözése az országban. I. Lipót 1691-ben hozott rendelkezése értelmében a protestánsoknak csak a magán vallásgyakorlatot engedélyezték. A jobbágyoknak földesuruk vallását kellett követniük. Az újszerzeményezés értelmi szerzője, Kollonich Lipót csak a katolikusoknak adott lehetőséget földbirtokok szerzésére. Az egész hódoltsági terület "újszerzeményezésinek" minősült, tehát az egész Jászkunság is. Így amikor a Német Lovagrend megszerezte azt, a tisztán református Kiskunságnak is át kellett volna térnie a katolikus hitre. Vallásukért is harcba szálltak a szentmiklósiak, amikor a vallásszabadságot ígérő Rákóczi fejedelem mellé álltak. A szatmári béke végül kimondta ugyan a szabad vallásgyakorlatot, de ez papíron maradt.

A harcok elülte után 1710-ben Tasson, 1714-ben Vecsén, 1715-ben Dömsödön tartottak zsinatot a reformátusok. Utóbbin újra együtt volt már az 1608-ban szétvált baranyai és alsó-dunamelléki egyházkerület. A 18. század első negyedében a Baracsi Pathai János volt az egyházkerület püspöke, akit még. kunszentmiklósi lelkészként 1691-ben, hatvannyolc évesen választottak meg. Százhat évesen, 1729-ben bekövetkezett haláláig irányította egyházkerületét. 1731-ben a szabadszállási papi gyűlés a fiát, ifjabb Pathai Jánost választotta utódjának.

Hosszú ideig az 1715-ös volt az utolsó zsinat. III. Károly és Mária Terézia uralkodását a magyarországi protestánsok hetvenéves „babiloni fogságuknak” tartják.  Az 1715-ös országgyűlésen már két törvénycikk is az "eretnek" vallások ellen szólt, s a zsinatok is tilalmassá váltak. Az 1731-es Carolina Resolutio, III. Károly vallási rendelete pedig törvényben tiltotta el a protestánsokat a nyilvános vallásgyakorlástól. Számos intézkedés sújtotta őket: szigorú cenzúrával gátolták a könyveik megjelenését, tiltották a vegyes házasságot, a katolikus ünnepeket is meg kellett ünnepelniük, akadályozták nyugat-európai iskolázásukat, nem építhettek templomokat, püspökeik választását engedélyhez kötötték, a katolikus püspökök jogot kaptak a protestánsok ellenőrzésére stb.

A zsinatok tiltása miatt a reformátusok az üldözöttség éveiben váltakozó helyszíneken tartották a consessusokat (kisebb papi gyűléseket), korlátozott hatáskörrel. Az 1732-es kunszentmiklósi egyházkerületi gyűlésen elhatározták, hogy panaszra mennek a királyhoz a templomok, imaházak erőszakos elfoglalása, rombolása, iskolák bezárása miatt. 1733-ban a király előtt sérelmeiket öt pontban adták elő - eredménytelenül.

Az 1735-ös szigetszentmiklósi gyűlés egyik tárgya a kunszentmiklósiak eljárása volt: az itteniek elküldték papjukat, "…a kegyes és tudományos ifjú Dobrai Mihályt", és valósággal kicsikarták a gyűléstől az engedélyt új papjuk, Szőnyi Virág Mihály számára. Ő azután a következő nehéz évtizedekben esperesként (1756-tól), majd püspökként (1757-től) egyik vezető személyisége volt a vallási szabadsága visszaszerzéséért küzdő magyar reformátusságnak.

Az 1740-es évek első felében is a környéken zajlottak a papi gyűlések. Szalkon, Vecsén, Tasson, Lacházán, majd Fülöpszálláson gyűltek össze évről évre a prédikátorok. A tassi gyűlés egyik tárgya a papok, tanítók meg a családtagjaik öltözködése volt. Újabban sokan divatoznak, öltözzenek puritánabban! - szólt a határozat.

Ezekben az évtizedekben élték meg az Alföld protestáns települései a "templomépítési mizériákat": egy múlt századi egyháztörténész, a kunszentmiklósi születésű Földváry László jellemezte így az elődök küzdelmét templomaik bővítéséért, új templomok és tornyok emeléséért. A hódoltság idején a települések központjában kis sövény-templomokat építettek a protestánsok. Ezeket a sárral tapasztott egyszerű építményeket könnyen meg lehetett építeni, vagy a helyükre újat emelni, ha a természet erői elpusztították, vagy a rajtuk ütő katonák fölégették. Az XVIII. század békésebb éveiben anyagi javaikban és lélekszámukban is gyarapodtak a falvak. Új, tágasabb, szilárdabb templom-hajókat, magasabb, erősebb tornyokat kívántak építeni. Most azonban útjukat állta, építő szándékukat gátolta a vallási türelmetlenség.

 Kunszentmiklóson 1734-ben emelték föl az új vályogtemplomot, majd 1754-ben a templomtól néhány méternyire a tornyot. Dunavecse 1745-ben követte a templomépítés példáját. A váci püspök azonban ötszáz forintra megbírságoltatta a vecseieket, és nem engedte bevakoltatni a templomot. A püspök ugyanis megsértődött, mert nem várták meg az ő engedélyét az építésre. Tizenhét éven át küszködött Fülöpszállás népe a maga templomának és tornyának építésével. 1743-ban kezdtek hozzá először a torony építéséhez, engedély nélkül. Ez akkor összedőlt, utána meg engedélyt nem kaptak. 1750-ben végre fölépíthették vályogból a templomukat, miután egyenesen a királynőhöz folyamodtak pártfogásért. Tíz év múlva aztán sok hercehurca után elkészült a torony is. Ez már kőből épült, és hat öl magasságúra  (kb. 12 méter) engedélyezték.

Erre a korszakra jellemző történet a bajomi templom építése. Ők is úgy kaptak csak engedélyt, hogy meghatározták számukra a templom földszint feletti magasságát. Addigra azonban álltak már a falak, jóval magasabban az engedélyezettnél. Nagytudományú bírójuk leleményéből végül úgy oldották meg a problémát, hogy kívülről földet hordtak a templom köré, és arra hivatkoztak, hogy a falak belső magasságáról nem szólt az engedély, csak a külsőről.

1770 után II. József régensként látta el az uralkodói feladatok egy részét Mária Terézia mellett. Ekkor már szabadabban lélegezhettek a protestánsok.  Erőteljesebben megindult a környékbeli református templomok építése.  Az építés az egész település ügye volt, hiszen a világi és egyházi vezetés gyakorlatilag közös volt a század második felében. A szentmiklósiak II. József trónra lépése, a türelmi rendelet kiadása után határozták el, hogy új, nagyobb templomot építenek. 1785-ben leköszönt a lelkészi hivatalról Szőnyi Virág Mihály, aki abban az évben ünnepelte fél évszázados szentmiklósi papságát. Az ifjú utód, Mótsi János, és az egyházi gondnok, Selyem Mihály vállalták a szervezést. 1787-ben lebontották az ötven éve épült templomukat, és fölépítették a jelenleg is álló, kései barokk stílusú templomhajót. Az ünnepélyes felszentelésre 1791-ben került sor. Ekkor egy éve halott volt már Szőnyi Virág Mihály.

A vallási egységtől a sokszínűségig (A népesség összetételének változása)

A hódoltság után, s a XVIII. század elején még egységesen református volt a falu lakossága. Az előző évszázad viszontagságai ugyan ritkították őket, de a betelepülők is reformátusok voltak. A jászkun főkapitány 1777-ben osztrák nyomásra elrendelte, hogy Kunszentmiklóson és Halason alapítsanak plébániát. A két tisztán református település egyházi és világi vezetői hiába tiltakoztak. Hiába érveltek azzal, hogy náluk jóformán nincsenek is katolikusok. A szentmiklósiak két nevet adtak meg: Dálnoki László Ferencét és Horváth Péterét. Az előbbi református papból lett katolikussá. Az utóbbi neve mellett ez állt: "újmagyar", vagyis cigány. Ide számították azonban a hatóságok a környék kisebb településeit az ottani katolikusokkal.

1781-től lett plébánosa a falunak, majd 1787-ben fölemelték a mai helyén az első katolikus templomot, s hamarosan plébániát és iskolát is építettek, és az évtized végén már volt katolikus iskolai oktatás is. A századfordulóra megközelítette a háromszázat a helybeli katolikusok száma. Betelepülő iparosok, pásztorok, béresek, szolgálók, obsitos katonák közül kerültek ki a legkorábbi szentmiklósi katolikusok.