Élet a napóleoni háborúk idején

A XIX. évszázad eleje úgy folytatódott a városban, ahogy az előző abbamaradt. Háború, katonaállítás, adók, természeti csapások éppúgy sújtották a szentmiklósiakat, ahogyan a Fölső-Kiskunság és a Dunamellék népét, s ahogyan az egész országot.

Valamivel mégis könnyebbé vált most eleink sorsa, mint a korábbi évszázadokban. Az éppen folyó háború, a Napóleon elleni hadviselés legalább nem a vidékünkön zajlott, nem vált hadszíntérré a környék. Sőt, a háború még némi haszonnal is járt: gazdasági konjunktúrát, fellendülést hozott, mert a hadakozáshoz sok élelemre volt szükség, a katonát meg a lovát etetni kellett. Nagy keletje lett a jószágnak, gabonának, szénának, megérte gazdálkodni, többet termelni. A bővebb bevételből jutott adóra, de jutott a vagyon gyarapítására is. Többet költhetett a település a közös kiadásokra, az építésre, szépítésre.

Ez a viszonylagos gazdagodás se tartott azonban sokáig. A háború végső soron igen sokba került a kincstárnak, egyre nőtt az államadósság. 1810-ben már mutatkoztak a pénzügyi válság első jelei, végül 1811-ben az állam korábbi értékének egyötödére értékelte le a pénzt. Ez a lépés válságot okozott a mezőgazdasági termelésben, újra lelassult a gazdasági gyarapodás. 

A háború közvetlenebbül is érintette az itt élőket. Egymást érték a franciák ellen viselt hadjáratok, kellettek a katonák. Gyakoriak voltak a Kiskunságban a verbuválások. A katonaállítás vagy verbunk idején a városháza elé kitűzték a kun lobogót, meg egy vörös zászlót. Összegyűlt a nép, szólt a zene, nyalka huszárok énekeltek és táncoltak a híres kun verbunkos muzsikáira.  Volt ingyen étel-ital a katonának készülődő legények számára. Hazafias buzdító beszédek, meg a katonaélet szépségét ecsetelő szavak hangzottak el. Időnként egy-egy forróbb vérű legény is táncra perdült, majd néhány pohár bor után egyszer csak jött a kézfogás, a parola. A legény fejébe csapták a huszárcsákót, aláírta a szerződést, az édesanyja, lánytestvére meg a kedvese siratta, de a család férfi tagjai büszkén tekintettek a bátor ifjúra. Mikor kitelt a létszám, véget ért a verbuválás. Fölsorakoztak az újoncok (rekruták), s gyalog vagy lóháton indultak a táborba, a katonai kiképzésre. A Jászkunságból rendszerint Kunszentmiklóson gyülekeztek az újoncok, majd innen indultak Pest felé.

Katonatoborzás verbunkos tánccal

A győri csata. Edmund Kaiser festménye 

Kunszentmiklós a reformkorban

A Fölső-Kiskunság négy mezővárosában a század első felében nagyjából hasonlóan alakult az élet. A tíz-tizenkétezer főnyi lakosság helyzetét meghatározták a Jászkunság közigazgatási-politikai viszonyai, és meghatározták a hasonló természeti körülmények is. Összetartozásuknak tudatában voltak. Ez a tudat határozta meg a viszonyukat tágabb környezetükhöz, amelyben szigetként helyezkedtek el.

A környező nem kun településekről az volt a véleményük, hogy ahány hely, annyi szokás, de azért velük szemben magukat egyformán felsőbbeknek tartották – ha módjával is. Csúfneveket is ragasztottak a többiekre: Kerekegyházát Kukáliának hívták, mert nem értették a betelepített szlovákok és más nemzetiségek nyelvét. A tassiak csúfneve: tüdősök. De a kifelé mutatott összetartozás mögött bőven akadtak azért belső ellentétek is. Gyakran előtört a lappangó ellentét a katolikus jászok és a református kunok közt a hármas kerületi közgyűléseken.

A jászok gyakran és szívesen idézték az alábbi gúnyverset:

Nagykun görbe

Kiskun törpe

Jász egyenes

De ennek a versnek - válaszul  - megvolt a kun változata is:

Nagykun fényes

Kiskun kényes

Jász elmehet

A szentmiklósiakat a környékbeli kun városok népe zárkózott, gőgös, konzervatív, bár művelt embereknek tartotta. A szabadszállásiakról az volt a vélemény, hogy kemény parasztok, büszkék, de vendégszeretők, gavallérok. Sok a szép ember közöttük. A rokonságot fölfele tartják, lefele nem, a többieket lenézik. Ruhára, élelemre sokat adnak. A szabadszállási asszony nyelves, sok ott a jó kofaasszony. Fülöpszállás volt a fekete bárány. Pönöge, Kócpönöge volt a csúfnevük. Állítólag mulya-félék, se hideg, se meleg népek, nincs bennük gavalléria, viszont ott van a legtöbb széplány, szépasszony. Különösen Szabadszállás és Fülöpszállás legényei közt volt erős a vetélkedési hajlam. Ez gyakran véres verekedésig fajult. Fülöpszállási legényeknek nem volt ajánlatos a szabadszállási bálba bemenni. Ha lovon mentek udvarolni, a szabadszállásiak rudazókötelet húztak ki keresztbe az utcában.

A közigazgatás helyi szervezetei a XIX. század első felében nagy igyekezettel formálták és irányították a közösségeket, szervezték szabad életvitelüket, próbálták megoldani gazdasági, társadalmi, művelődési problémáikat. De több belső ellentmondás is megosztotta a jászkun társadalmat, amelyeken nem sikerült úrrá lenniük. Mik voltak ezek közül a legfontosabbak? 

Feszült volt a viszony a jászkun települések és a környező jobbágyfalvak lakói között. Rendszeres vita folyt arról, hogy a „jászkun nemzet” részét képezik-e az irredemptusok is, vagy csak a redemptusokat tekintsék annak. Vitatkoztak arról is, hogy belső ellentmondások megoldása, a belrendezés csak a jászkun kiváltságokra terjedjen-e ki, azokat megtartva reformálják, vagy a nemzeti reformtörekvéseket is vegyék figyelembe. Az a furcsa helyzet állt elő ugyanis, hogy míg a reformer köznemesség a nemesi kiváltságok megszüntetéséért küzdött, addig a jászkun redemptus réteg nagyobb része éppen e kiváltságok megszerzésére törekedett.

Fél évszázaddal a redempció után, 1799-ben adta ki a nádor a Jászkunság kiváltságait összegző és rögzítő ún. nádori statutumot. Ez a jogi gyűjtemény határozta meg a három kerület településeinek életét egészen a különállás megszűntéig, 1876-ig.A statutum felsorolta a lakosság adóit. Fizették a redemptusok az állami hadiadót meg a nádori cenzust. Külön adóztak a hármas kerület, a saját kerület és a település részére: ezek voltak az ún. házi adók. További teher volt a katonaállítás kötelezettsége, meg a katonai beszállásolás, élelmezés és szükség szerinti fuvarozás vállalása.  Viselniük kellett a só szállítás terheit is. Az Erdélyből érkezett sót Szolnokról vagy Szegedről kellett Vecsére, az ottani Sóházba fuvarozni, ahol megtörtént a só elosztása.

A XIX. század eleji gazdasági válság és a magas közterhek hatására a jászkun mezővárosok egyre jobban eladósodtak. Ezért is ingerelte a lakosságot, hogy nem egyformán oszlottak meg a közterhek. A tisztségviselők és a született nemesek tudniillik adómentességet élveztek. 

A század elejétől folyamatosan csökkent a redemptusok aránya az egyes mezővárosokban. Ugyanakkor a redemptus rétegen belül is nőttek a különbségek, a feszültségek. Egy-egy városban a legvagyonosabbak csekély számú csoportja tartotta a kezében a politikai hatalmat. Közülük kerültek ki a helyi és kerületi tisztségviselők. A redemptusok igyekeztek áthárítani az irredemptusokra a katonaállítás és a hadiadó kötelezettségét. Bár ez nem sikerült, de a próbálkozás miatt a birtoktalan réteg elégedetlensége nőtt. Szintén erősödött a nyugtalanságuk azoknak a vagyonosodó irredemptusoknak, akik hiába gazdagodtak meg, mégsem fértek hozzá a politikai hatalomhoz.

A túl sokat költekező Kunszentmiklós tartozásai igen megnőttek, miközben itt volt a legnagyobb a birtoktalanok aránya. Nem véletlen, hogy a reformországgyűlések hatására 1832-ben, majd 1835-ben éppen itt indult szervezkedés a különféle adómentességek eltörlésért. A Hármas Kerület vezetése az ügyet az országgyűlés hatáskörébe utalta, de végül a s diéta a kezdeményezést nem tárgyalta. 1836 januárjában a Kerület a szervezőket megrótta. A szervezkedés vezetője az egyik legtekintélyesebb szentmiklósi redemptus, Virágh Pál volt.

A forradalom előtti utolsó nagy megmozdulás 1843 nyarán indult a Felső-Kiskunságban. Ez már az önkényeskedő Szluha Imre főkapitány ellen is irányult. A főkapitány ugyanis követként megtagadta a jászkun viszonyok belső rendezésének képviseletét az országgyűlésben. Kunszentmiklóson az ifjabb Virágh Pál és Hacker Rudolf vezették az elégedetlenkedőket, de megint a konzervatív erők kerekedtek felül. Ekkor mozdították el állásából a tudós orvost, Balog Józsefet is. 1848-ig aztán már nem volt említésre érdemes mozgalom a környéken.

Mezőgazdaság

A századforduló után több hullámban tovább folyt a közös földek fölosztása. A Szankon, Orgoványon és Kerekegyházán szántóföldi művelésre fogott közös legelők egynapi – félnapi járóföldre estek az anyavárostól. De még a tíz-húsz kilométerre eső belső határbeli földeken sem érte meg a városból gazdálkodni, naponta kijárni. A nagyobb munkák idején éjszakákat kellett kint tölteni a zselléreknek, béreseknek, meg a munkákat irányító gazda fiaknak. Ideiglenes enyhelyeket, szállásokat eszkábáltak előbb az időjárás viszontagságai ellen, később egyre szilárdabbakat, erősebbeket, s lassanként kialakultak a tanyák. A tanács eleinte tiltotta a „tanyázást”, az állandó épületek építését, később az idénymunkák idejére engedélyezték a kinnlakást. Aztán már kora tavasztól késő őszig kinn éltek a fiatal, nőtlen gazdák. A mezőgazdasági munkások pedig családostul laktak már egy-egy tanyában, akár egész éven át.

A tanyásodással egy időben szűkült a mezőváros lakóinak élettere. A természetes szaporodás és a bevándorlás miatt nem volt már hely új lakóházak építésére a belterületen. Megoldásnak kínálkozott a kertekbe költözés. A tanács korábban ezt tiltotta, de a XIX. század elején már nem lehetett meggátolni ezt a folyamatot.  A jószág és a takarmány a kertekből kikerült a tanyákra, a kerti istállók helyére – vagy melléjük – pedig lakóházak épültek. Hivatalosan 1815-től engedélyezték a szálláskertes részekbe költözést. Ekkoriban már módos redemptus gazdák is építkeztek ott. Kezdett lakóutcaként kiépülni a mai Zrínyi, ill. Hunyadi utca, a Bakéron túl pedig a Dabasi, Kecskeméti út és az Epres utca. Egyik legismertebb, legszebb épülete ennek a kornak a Virágh-kúria, a város mostani múzeuma.

A fölújított Virágh-kúria

Az állattartás túlsúlya a napóleoni háborúk, meg a század első felének nagy állatjárványai hatására csökkent. A szarvasmarha tartása kezdett visszaszorulni, és a juhtartás erősen terjedni: előbb még a hagyományos magyar juhfajták uralkodtak, de a század elejétől terjedt a spanyol földről behozott merinói birka, amelyet már főleg a gyapjáért tartottak. A „birgenyírés” előtt úsztatták a birkát, hogy tisztuljon a szőre. Híres úsztató helyek voltak a fölső részen a Háromszögi tó, az alsó rétek mellett pedig a Nyírőfok.

A művelési ágak is változtak a közös földek fölosztása nyomán. A múlt század közepére nőtt a szántóföld aránya, bár még mindig csak a határ egynegyede volt szántó, több mint fele kaszáló és legelő, hatodrésze nem volt művelhető (mocsár, állandó vízállás.) A szántón belül három „osztályt” (földminőséget) tartottak számon: a fekete, a homokos és a szikes talajt. Legrosszabb a szik volt.

A harmincas években Balog József a várostól kért tíz hold „vaksziket”, hogy a gimnáziumi tanulókkal talajjavító kísérleteket végezhessen. Mivel nem kapott támogatást, elméleti kutatásokat folytatott, és az Akadémia által száz arannyal díjazott pályamunkát írt. Erre már a város vezetői is fölfigyeltek. 1838 szeptemberében táncmulatságot rendeztek a tudós orvos tiszteletére a városháza dísztermében. Az egyik városi elöljáró tréfásnak szánt pohárköszöntőjében a maga dicsőségének is vélte a nagydíjat, mert ha ő nem gátolja a doktor urat a gyakorlati talajművelő munkában, ez a pályamű talán el se készült volna.

A vetésterület nagyobb részén kenyér- és takarmánygabonát termesztettek. Főleg búzát, a homokos részeken egy kevés rozsot, viszonylag sok árpát és zabot, aztán kölest meg hajdinát. Egyre inkább terjedt a kukorica is, de az összes gabona- és kukoricatermés csak annyi volt súlyra, mint a széna. Igen jó minőségű és nagy mennyiségű széna termett a vizes réteken, kenyérgabonára is cserélhető volt a fölösleg. Szintén piacképes termék volt a hosszú szálú, jó minőségű, bőven termő nád is. Fontos textilnövény volt a kender, házilag dolgozták föl. A nyüvés, tilolás elé áztatni kellett, ezt a Bakér alsó és fölső szakaszán, az úgynevezett Kenderáztató tisztásokon végezték.

Erdő alig volt, szőlő is kevés. Az alszögi-, fölszögi- meg a tömpöri szőlőkben termett meg az a kevés vörös bor, amit házi fogyasztásra készítettek. Kevés gyümölcs termett, leginkább a szőlőkben. Zöldségféléket a városszéli kertekben, a Bakér mentén, házi használatra termesztettek. Legismertebb zöldségnövény a káposzta volt, de a század elejétől terjedt a burgonya is.

Még a múlt század első felében is a vasalt faeke uralkodott. A kemény, szikes talajon ez az eszköz rossz hatásfokkal dolgozott. Két szentmiklósi jeles személy, a tudós mezőgazda, Pethe Ferenc (1817), és Balog József orvos (1836) is szakcikket ill. könyvet írt a korszerű vasekéről.

 Balog József vasekéje az 1836-ban írt, Tanakodás az ekéről c. könyvében

Ipar, kereskedelem, közlekedés

 A városiasodás nyomán a XIX. század első felében nőtt az igény az ipari termékek iránt. A város vezetése tudatosan szervezte az ipari ellátást: a helyi szükséglet szerint engedélyezték a többségükben katolikus iparosok, bevándorlását. A század első felének adatai szerint az öltözékek készítői közül legtöbben a csizmadiák, a takácsok és a szabók voltak. Az építőiparosok között az ácsok, kőművesek, asztalosok fordultak elő nagyobb számban. Az élelmezést számos hentes meg molnár képviselte, a mezőgazdaságot több kovács és kádár szolgálta ki.

Egy 1815-ös összeírás szerint 68 iparos volt Kunszentmiklóson, kétharmaduk csizmadia, szűcs és szabó. Ekkoriban alakultak meg az első céhek a városban, legelőször éppen a takácsoké és a szabóké. Megjelentek a ritkább mesterségek képviselői is: összeírtak nádverőt, nyeregkészítőt, kötélverőt, pipakupakost és mézeskalácsost. A gimnázium jelenléte, meg az értelmiségi foglalkozások szaporodása miatt a század elejétől mindig dolgozott könyvkötő is a városban. A cégért, a mesterség jelvényét kötelező volt kifüggeszteni a műhely elé. Ez tájékoztatta azt, aki valamilyen mesterembert keresett, de reklámozta a kuncsaftra váró mestert is.

A molnárok egy része a szárazmalmokban dolgozott, mások szélmolnárok voltak. A sátorra emlékeztető, födeles szárazmalmokban körbe járó lovak forgatták egy rúd segítségével a malomkövet. A tornyos, fordítható tetejű, négyvitorlás szélmalmok a XIX. század fordulóján terjedtek el a szeles Alföldön. Az 1840-es évek végén hét szélmalom hányta a vitorláit a város szélén. Volt belőlük az alszögi temető melletti Keskenyér-háton, de volt a Bügében meg a mai vásártéren is. A századforduló óta működött téglavető a Székalján.  A KSZM betűkkel ellátott régi téglák a református templom körül még mostanában is előkerültek a járdákból. 1844-ben a fővárosi példa nyomán megalakult a helyi védegylet. A városháza dísztermében rendeztek fényes táncmulatságot a szentmiklósi ipart támogató egylet tiszteletére.

Schmidt Tibor 1910-es fölvételén két szentmiklósi szélmalom látható a 19. századból

(A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményéből, közli a Magyar néprajz III. kötete)

A helyi kereskedelmi élet szervezése is a tanács feladata volt. A főtéri régi bolton kívül az új városháza földszintjén is kialakítottak egy üzletet, amely a piactérre nyílt. Ezeket főképp a görög kereskedőknek adták bérbe. A görögök később már saját üzleteket is nyitottak. Vegyeskereskedéseikben mindent lehetett kapni, de már a század első felében volt külön „vasáros”, és rőfös (ruházati) kereskedés is. A reformkorban támadt az első viszály a görögök, meg az újonnan érkező zsidó kereskedők közt. Ekkor még a „törzsökösebb” görögöknek adott igazat a tanács a jövevényekkel szemben, és korlátozta a zsidók üzleti tevékenységét.

A lakosság ellátásában és a fölös termékek cseréjében fontos szerepet játszott a piac. A régi piactér a városháza előtt, a kocsipiac a városházától északra, a mai gyógyszertár előtti park helyén volt. Ide szekereken hozták a gazdák a gabonát, takarmányt, sertést, tűzifát, és egyéb, kocsikról árulható nagyobb portékákat. A baromfipiac pedig a vendéglő meg a gimnázium közötti kis térre szorult. A városi címmel járó vásárokat a Petőfi lakótelep helyén tartották. 1825-ben épült a régi cédulaház, ahol a marhapasszusok cseréje követte a jószág adásvételét.

A vendéglátás, szórakozás, pihenés ősi színhelyei a különféle italmérő helyek. A város legrégibb, leghíresebb helye a Bakér hídfője mellett, a városházával szemben álló betérő vendégfogadó volt. A vagyonosodó tanács ezt 1818-ban a korszerű igényeknek megfelelően felújította, kibővítette. Ünnepélyes megnyitását a „helyi műkedvelő ifjak” az Intermezzo c. színmű bemutatásával tették emlékezetessé. Az eseményre a környékről is eljöttek a meghívottak. Az előadás és a bál bevételét a gimnázium könyvtára javára ajánlották föl a rendezők.

A híres szentmiklósi fogadót és kávéházat a reformkori sajtó is többször emlegette. Itt ünnepelte 1845-ben Petőfit a város ifjúsága. 1848 februárjában a Pesti Divatlapban megjelent egy írás a Fölső-Kiskunságról. Ebben így emlegette a szerző (bizonyos Kund) a nagyvendéglőt, s benne a kávéházat: „Az estvét… kávéházban töltők, hol e városbéli urak észköszörülő hasznos viták, olvasás és más nemes időtöltés közt szoktak mulatni. Illy számos és művelt közönség bár melly városnak s kávéháznak diszére válik,…” A kávéházba újságokat is járattak.. Hol a tanács volt az előfizető, hol előírták ezt a fogadó bérlőjének. A század közepén például egy szépirodalmi és két politikai lapot kellett járatnia a kávéház bérlőjének.

A szentmiklósi fogadó egy 20. század eleji fölvételen (balra hátul a régi kőhíd, elöl a fák alatt a baromfipiac volt)

Jelesebb csárda volt a Három Rózsa az Alszögön, meg a fölszögi, vásárállási csárda. Ez – főleg vásárok idején, és a dömötöri számadáskor - a juhászok és egyéb pásztornépek kedvelt fészke volt. Olykor egész éves haragokat zártak itt le a fokos vagy a gamósbot segítségével. Gyakran emberhalállal végződtek ezek a kocsmai verekedések. Több kurtakocsma is szolgálta a mulatásra vágyókat. Ezekben csak bizonyos időszakokban engedélyezték a bormérést, de a gazdáik ezt a korlátozást gyakran megszegték. A hatóság persze üldözte a tilalmas italmérést, mert ez kárt okozott a nagyobb kocsmák bérlőinek, ezzel pedig a városnak is. Híres csárdák, fogadók voltak az utak mentén a város határában is. Az Apaji, Nyakvágó, Búsító, Misemulasztó, Nagyállási, Bösztöri csárdák az utasok pihenését is szolgálták, de a betyárok tanyázó helyei is voltak. Ezekhez a csárdákhoz - meg a betyárokhoz - különböző legendák, történetek fűződtek.

A Szentmiklóst a külvilággal összekötő utak között legfontosabb volt a postaút. Ez Pesttől Soroksáron át vezetett Lacházáig, onnan Bankházán, Apajon át ért a városba észak felől, és előbb a Bakér, aztán a Kígyós mentén, Bösztörön, Szabadszálláson át haladt Izsák, Kőrös, Vadkert, Halas, Pétervárad, Belgrád felé. Ez volt a legforgalmasabb, fogadók, csárdák szegélyezte utunk. Állapotára az útinspektor ügyelt. Rendszeresen árkolták két oldalról, a koronáját domborúra képezték ki, hogy a víz lefolyjon róla.

Fontos út vitt Tassra meg Dömsödre, a dunai kikötőkhöz, révekhez. Szenttamáson át Szalkra, Vecsére, az ottani Sóházhoz lehetett eljutni. Adacson át a Szentmiklóshoz tartozó Kunpusztára, vagy Kecskemétre lehetett eljutni, a Nagyréten átmenő hajtóúton Budára terelték az eladásra szánt lábas jószágot a Fölső-Kiskunságból. Ezek a földutak esős időben a mély sár miatt szinte járhatatlanok voltak. Néha csak ökrökkel tudták kivontatni a kátyúba jutott szekereket. Kund így írt a kunsági közlekedési viszonyokról: „Mentünk volna, de haladásunk puszta szemmel látható nem volt, olly lassan mozogtunk, a kunsági sár szemtelen barátsága minden lépésen megakaszta.”

A szentmiklósi református lelkész, a lányok tanítója, Földvári Antal, naplójában a téli közlekedést mutatta be. Egyszer akkora hó esett, hogy egy hét alatt ásták ki magukat az utazók Szentmiklóstól Kerekegyházáig. Szánnal nem lehetett a kitaposott csapáson előzni, nagy kínlódással járt a kitérés, kikerülés. Néha ölre mentek, verekedtek is az utasok az elsőségért, a biztosabb továbbjutásért. Volt, hogy Földváriék is összeverekedtek három szembe jövő ifjúval, végül rájöttek, hogy ismerősei egymásnak. Az örömre jót iszogattak együtt, majd kifogták a lovakat, kitették a másik szánt, elhaladtak a sajátjukkal, aztán amazt visszatették és újra befogták eléje a lovakat.

A mocsaras, vízjárta határban húsznál több, különféle anyagú és méretű híd segítette a közlekedést. Ezeket a hídinspektor tartotta karban. Az áradáskor erősebb sodrású vízfolyásokon kőhidakat építettek. Legismertebb volt köztük a bakéri nagyhíd a város közepén. Ez „háromlikú”, boltíves, erős építmény, de az átjárók többsége csak dobogó, vagyis fahíd volt. Az utcákat is gondozni kellett, elvezetni a csapadékvizet, átjárókkal, pallókal, dobogókkal segíteni a gyalogos közlekedést. Nem volt közvilágítás, a sáros, havas, jeges utcákon lámpással a kézben „szomszédoltak” a téli estéken az emberek.

Egészségügy

Patikája a XVIII. század végétől volt Kunszentmiklósnak, de az első szakképzett gyógyszerész csak 1818-tól működött a városban. Tóth Ferenc, majd Zsigmond nevű fia vezette a patikát. Itt akkor még együtt árulták az ember- és állatgyógyászati szereket. A XVIII. század vége óta létező kórház (az „Ispotály”) nem a mai értelemben működő intézmény volt. Leginkább az itt állomásozó katonaság használta. Járványok idején elkülönítésre szolgált, gyakran itt helyezték el az egyedülálló, beteg öregeket. Az Ispotály utca az Alszögön volt, a város szélén.

A városi chirurgus (borbély és seborvos) 1817-ig Balogh Ferenc volt, aki az apja mesterségét folytatta. Őt Jámbor Mihály követte. A kiskun kerület orvosa, Balog József szintén Kunszentmiklóson élt. Ő különös, izgalmas alakja volt a korabeli városnak. Könyvet írt az ekéről, cikkek sorát a korszerű mezőgazdaságról. Hazájának élő közéleti ember és tudós volt, aki politizált is, szembefordult a hatalmasokkal, ezért üldözték, majd elbocsátották állásából. 1848-ban Petőfi kortese lett. Szegényen halt meg, a közért élők gyakori sorsán osztozva.

Az évszázad legsúlyosabb járványa az 1831-es koleravész volt. Július végén érte el a várost, de a híre messze megelőzte. Különleges védő intézkedésekkel várták a pusztító kórt. Szigorú őrség védte az utakat Dömsöd felől. Az egész települést körülárkolták, és csak négy bejáratot hagytak. Az érkező leveleket füstölték, az idegeneket kitiltották. Mindez mit sem ért! Néhány hónapon át naponta temették a járvány áldozatait. Augusztusban dühöngött legerősebben a vész. Volt, hogy egy nap negyven ember halt meg. Végül közel kilencszáz fő, a lakosság egynegyede esett áldozatul!

A kolera évében nyitották meg az alszögi temetőt, hogy ne kelljen a halottakat (és velük a fertőzést) végighurcolni a városon. Az akkor megnyitott részt a nép máig koleratemetőnek hívja. Korábban csak a fölszögi temető működött, ugyanis Bakéron túli Öregtemetőt még a XVIII.. század végén bezárta a város. Szőnyi Virág Mihály püspököt később temették át onnan a fölszögi református temetőbe. A fölszögi temetőben kaptak helyet a katolikusok is. A század közepétől az Alszögön, a koleratemetőn túl, a város határa szélén temetkezhettek a zsidók.

Építkezések, városrendezés

A fiatal mezőváros a XIX. század fordulóján még jóformán semmi városias jelleget nem mutatott. 1802-ben fogadták el a Hármas Kerület építési „reguláját”, ami a következő évtizedekre meghatározta a települések építkezési rendjét, városképük alakulását.

A lassan, fokozatosan formálódó szentmiklósi városközpont első „mutatós” épülete a református templom kései barokk (copf) stílusú hajója volt. Az egyház azzal is hozzájárult a városiasodáshoz, hogy a templom után fölépítette a parókiát, a fiúk, majd a lányok „oskoláját”, aztán a professzori és a kántori lakot. Végül 1820-ban átépítette, és egyharmadával megmagasította a tornyot. Új, vörösréz sisakot, körerkélyt és új órát illesztettek rá. A munka vállalkozója a vásártéri Serház korábbi építője, a pesti ácsmester, Hacker József volt. A kőműves építész (tervező és kivitelező) munkákat a fiatal Hild József, a magyar klasszicista építőművészet későbbi jeles képviselője végezte.

Építkezett a város: először a központban, a Bakér hídja mellett álló vendégfogadót és mészárszéket építették újjá (1818). Azután került sor a klasszicista stílusú városháza fölépítésére (1832). Más új épületeket is emeltek, vagy újítottak föl régi középületeket: a nótárius és a chirurgus házát, a katonaság beszállásolására alkalmas kvártélyházat és az ispotályt, illetve a város tulajdonában lévő két boltot, meg az ún. alsó kocsmát. Ebben az időben alakították ki a város központjának máig meglévő térszerkezetét, a piacterek rendszerét és a térre bevezető utak kapcsolódását a központhoz.

Építkezett a lakosság is: a század elején nagyjából ötszáz lakóház állt Kunszentmiklóson, a század közepén már ezer. Közben volt néhány kisebb-nagyobb várostűz, és pusztított az 1838-as árvíz. Ezek a katasztrófák végső soron segítették a rendezettebb városkép kialakítását, mert minden nagyobb újjáépítés városrendezéssel is járt. Utcanevek ekkoriban még nem voltak, a házakat sorszámozták, s a számozás az Alszögön kezdődött. A településrészek neve is segítette a tájékozódást. Éltek már a ma is ismert és használt Alszög, Fölszög, Kertök, Büge, Szippankó, Székalja v. Székszél, Epröskert, Öregtemető nevek.

Árvizek, tűzvészek

Egy szentmiklósi redemptus gazda, Tóth Ferenc fennmaradt kéziratos feljegyzéseiből több évtized természeti csapásairól értesülhetünk. Az 1809-es évből egy februári árvizet írt le, és az emberek hősies védekezését. Ekkor – ha nehezen is – megmenekültek még. „Alig tarthattuk meg szárazon a városunkat, majd két hétig mindig töltöttünk, éjjel is, nappal is, éjjel lámpásoknál dolgoztunk.” – jegyzete föl Tóth uram.

Az 1838-as pusztító árvízről szintén beszámolt a kézirat. Ez az árvíz arról is nevezetes volt, hogy Bábony felől jött a Duna, ahonnan korábban sosem. Az egész Bösztör vízben állt, korábban ez sem fordult elő soha. Nem volt viszont halottja a pusztító jeges árnak, sőt a nagy hidegben az asszonyok a templomokban és a temetőkben szültek, szerencsésen.

Vizes időszakokban a város nyugati szélén, az úgynevezett Székalja felől

veszélyeztetett a víz

Állandó veszélyt jelentett a „vörös kakas”, a tűz is. Hiába strázsáltak a tűzvigyázók a toronyban, hasztalanok voltak a rendszeres tűzrendészeti bejárások, a súlyos büntetések, mert hol itt, hol ott lobbantak föl a lángok. Veszélyforrás volt elég! A szabadkéményből, udvari kemencéből kipattanó szikra, a disznópörzsölés tüzes szalmacsóváit fölkapó szél, a tilosban pipázó, virtuskodó legények óvatlansága elég volt a bajhoz. A szalma- vagy nádtetős házak, istállók közt, a szénaboglyás, szalmakazlas udvarokon, szérűkön sebesen terjedtek a lángok.

Félrevert harangok riasztották az embereket, sokszor álmukból. Máskor – dologidőben – a határból vágtattak, rohantak haza a harangszóra, a távoli lángok, füstfelhő láttán. Oltotta a tüzet, mentette az emberek, jószágok életét, aki csak mozogni tudott. Előfordult mégis, hogy egész utcák leégtek, vagy épp a fél falu a tűzbe veszett. Ha sikerült megfékezni a lángokat, felmérték a veszteségeket, rokonok, ismerősök, szomszédok fogadták be a hajléktalanná váltakat, aztán kalákában iparkodtak mielőbb újraépíteni a leégett otthonokat. 

Egy ilyen pusztító tűzvészről tudósít Tóth Ferenc kéziratos versében 1811-ből. Nyár elején, szénakaszálás idején ütött ki a tűz az Alszögön. Leégett egy egész utca, legalább húsz ház. A katasztrófa összébb hozta az embereket az oltásban és az újjáépítésben is. Az önzetlen jótevők nevét több akrosztikonban rejtette el a szerző. (A sorkezdő betűk függőleges összeolvasásával fejthető meg a név!)  Lássunk egy példát Tóth uram sajátos köszönő formulájára! Itt éppen Baski Istvánnak ad hálát a segítségért.

Boldogság élete az olyan embernek,

Aki bírhat mindig jószívűségének.

Sajnált ez bennünket, sietett jól tenni,

Kínált adományát mi vélünk közleni.

Igérni, megadni, ez a cselekedet,

Itten mutatja ki, ki él jó életet.

Sok közül találni kérésnél kű szivet,

Teljesítette ez a belső hűséget.

Vegye körül őtet az Isten áldása

A boldogság legyen nékie lámpása,

Ne érje ily veszély, hanem örök élet.

Egyházak

A század első felében lassanként enyhültek a reformátusokat megszorító hatalmi túlkapások. Lényeges változást jelentett, hogy 1836-tól már nem egyszerűen katolikus – akatolikus (vagyis nem katolikus!) alapon osztják meg az ország lakosságát. A többi felekezetek ettől kezdve hivatalosan is a nevükön nevezhetők.

Kunszentmiklóson az első betelepedők után folyamatosan nőtt a katolikus lakosság száma. Egy 1841-es adat szerint a város körüli pusztákon kb. 1500 katolikus élt, Tasson 700 fő. Ekkor már Kunszentmiklóson is elérte az ezer főt a számuk. A század elejétől két képviselőjük is bekerült a városi tanácsba. A testület tagjai addig kizárólag a redemptus, református felekezetű lakosok közül kerültek ki. Gyakorlatilag azonos volt a tanács és a református egyház presbitériumának az összetétele, a katolikusok bekerülésével azonban szét kellett választani a két testületet.  Nagyjából megfelelő volt a viszony a két nagy felekezet között. Itt is, mint másutt az országban, a vegyes házasságok és a katolikus vallásról a reformátusra áttérések okoztak súrlódásokat. Az áttérések egyik gyakori oka volt, hogy a református gimnáziumba nem járhattak a katolikus tanulók. Ezért előfordult, hogy azok a szülők, akik nem akarták máshová vinni a gyerekeiket, felekezetet váltottak.

Két jeles papja is volt ebben az időben a reformátusoknak: Böszörményi Varga Sámuel (1813-46), majd utána Fördős Lajos (1847-56), aki a forradalom idején játszott a város életében jelentős szerepet.

A XVIII. század közepe óta itt élő néhány görögkeleti vallású kereskedő család a ráckevei ortodox egyházhoz tartozott. Az 1830-as években beköltöző néhány zsidó család (Wiesel, Bauer) eleinte a tassi hitközséghez tartozott. Nagyobb számban a szabadságharc idején jöttek, főleg Tassról meg Apostagról, az ottani tűzvész után. Önálló hitközségük 1851-ben alakult meg, és ekkor épült az első zsinagóga is.

Oktatás, iskolák

A század első felében már a katolikus felekezet is tartott fenn elemi iskolát. 1825-ben új, nagyobb épületbe költözhetett a katolikus iskola a templom közelében. 

A tanítás mindkét felekezet elemi iskolájában egész éven át folyt, kivéve a nagyobb mezőgazdasági munkák idejét. Olyankor a gyerekek otthon házpásztorkodtak, télen meg a szegényebbek sokszor a meleg ruha hiánya miatt nem küldhették iskolába a gyerekeiket. Az első félév március végétől szeptember közepéig tartott, a második november elejétől március közepéig. Vakáció volt a vásáros napokon, a nagyobb ünnepek táján, és aratáskor három hét. Az egzamenek (nyilvános vizsgák) február végére és július végére estek.

A tanítási idő délelőtt és délután két-két óra volt. A tanító a falitáblára írt krétával, nyúllábat használt táblatörlőül. A kisebbek palatáblán, palavesszővel tanulták a betűvetést. A nagyobbaknak a tanító metszette a lúdtollat, házilag gyártott tintába mártogatva gyakorolták a szépírást a papiroson. Az elemiben a tanítás magyar nyelven folyt. A gimnáziumban a tanítás nyelve a latin volt, tanítottak németet is, de a magyar nyelv csak a reformkortól lett önálló tantárgy.

A gimnáziumban a század első eseményeként 1803-ban új, magyar nyelvű törvény készült a "Nemes Kun Szent Miklósi Reformáta Fiúi Oskolában tanuló és tanító Deák Ifjak számára…" Ez a törvény már enyhébb volt a korábbi latin nyelvűnél, de pl. a "deák nyelven való beszélgetést" még ez is keményen parancsolta. A legszigorúbb büntetés pedig a kicsapatás volt.  Egy régi szentmiklósi szokásra, az ún. töröközésre utalva például kicsapással fenyegette a törvény azokat, "kik a lakadalmas házakat maskarában meglátogatni merészelnék."

Az iskola létszámban is gyarapodásnak indult: az 1810-es évek elejére elérte a nyolcvan főt. A tanulók nagy távolságokból, az akkor még jóval kiterjedtebb Dunamelléki Egyházkerület egészéből, sőt azon túlról is érkeztek. Kezdett érzékelhetőbben szétválni az elemi és a magasabb szintű oktatás. A könyvtár alapjait is ekkor rakták le: vásárlásokról, köttetésekről, tanulói könyvsegélyezésekről is vannak korabeli adatok.

A fenntartó egyház 1814-ben látta elérkezettnek az időt, hogy iskoláját tovább erősítse. A professzori (igazgatói) katedra mellé két korrektori (tanári) állást szerveztek. Utóbbiak a kisebb diákokat tanították, így a professzornak a jóval kevesebb nagydiák jutott. Ezekkel ő elmélyültebben, személyre szabottabban foglalkozhatott, felkészíthette a tanítványait a felsőbb iskolákba.

Az egykori gimnázium (a mai Öreggimnázium 1800 körül épült utcai frontja és az 1856-ban hozzáépült szárny a parókia felől

A solti egyházmegye így nyugtázta a szentmiklósiak döntését: "Mivel mind a kunsági mind a  dunamelléki eklézsiákban levő szüléknek igen nagy könnyebbségére szolgál, ha...szomszédságokban  egy  olyan  jó  készülésű  gymnasium  gyarapodik, ... melyben gyermekeiket kevés költséggel és közeli vigyázat alatt... a  felsőbb iskolákra készittethetik… enged azon oskolának a maga kerületbeli eklézsiákban egy rendes publicatiót esztendőről esztendőre".  Vagyis a nagyobb diákok gyűjthettek pénzt az iskola javára.

Az átalakulás után a magyar királyi helytartótanács is elismerte az iskola gimnázium jellegét, és fölvette az országos középiskolák hivatalos jegyzékébe (1815). Új anyakönyvet vezetett be az új professzor, Fancsik István. Ebbe már osztályok szerint, tanítóikkal együtt írták be a tanulókat.

Csöndesebb esztendők követték a fontos átalakulást az iskola életében. Az anyagi erősödéshez a környékbeli településeknek is érdekükben állt hozzájárulni: 1822-ben a fülöpszállási egyházközség ajándék telket adományozott Kunszentmiklóson a gimnáziumnak. Az adomány jövedelme az ide járó fülöpszállási diákok ellátását szolgálta.

A gimnázium könyvtára 183o-ban jelentősen gyarapodott. Az alsódabasi Szalay István "hites földmérő", aki az 176o-as években tanult itt, végrendelettel hagyta az alma materre 819 kötetből álló értékes könyvtárát.  Ez az adomány akkor megnégyszerezte a könyvtár állományát.

Közben beköszöntött a reformok kora iskolánkban. A tanításba belefáradt Fancsik István 1834-ben lemondott a katedráról. Helyére a fenntartók az itteni születésű, tiszaabádi lelkészt, Kelemen Gergelyt hívták meg. A tudós professzor közel két évtizedes működése alatt első fénykorát élte a gimnázium. Bevezette a magyar nyelvű anyakönyvezést, táncmulatságot rendezett, hogy a könyvtárat gyarapíthassa a reformkori magyar irodalom műveivel. Egy 1852-es újságcikk szerint Kunszentmiklóst a reformkorban kis Pestnek nevezték – elsősorban a gimnáziumból kikerült számos értelmiségi miatt.

A későbbi negyvennyolcas ifjak több helyi és országos hírű személyisége tanult itt a reformkorban: Ács Károly, Petőfi és Jókai későbbi barátja, a szabadságharcos "gerillavezér", aztán Bankós Károly, szintén Petőfi barátja és leghűbb kortese, meg Virágh Gedeon, a Felvidékről ezer veszélyen át hazatérő nádorhuszárok egyik parancsnoka is közéjük tartozott.

Nem rajtuk, és nem az ugyancsak Petőfi mellett korteskedő Kelemen Gergelyen múlt, hogy a költő végül nem lett követ. Az ifjak beálltak nemzetőrnek, honvédnek, a professzor meg ezt jegyezte be 1849 nyarán az anyakönyvbe: "Julius hóban rettenetes számmal elboritván a két magyar hont a muszkák és németek, ...ismét feloszlott az iskola."

Egy igazi népünnepély: a redempció centenáriuma

1845-ben jó alkalom adódott a belső ellentétek feledtetésére. Május-júniusban az egész Jászkunság fényesen ülte meg a redempció évszázados évfordulóját. Alkalom volt ez arra is, hogy a vitákban tétovázó, állásfoglalást kerülő József nádor megtépázott tekintélye helyre billenjen. A hivatalos szónokok nem győzték méltatni a Habsburg ház múlhatatlan érdemeit a jászkun szabadság visszaváltásában.

Mások dicsőítő versezetekben hódoltak a Habsburgoknak és a nádornak. Nyomtatásban is megjelent egy „hősköltemény”, Öröm-versek címen. A szerzője Nagy Sámuel, szabadszállási református pap. Ő a szokványos dicshimnuszokon túl azt a Szluha Imre főkapitányt is égig magasztalta, aki a saját zsebére gazdálkodott a közvagyonból. Más kérdés, hogy Szluhát emiatt majd csak a márciusi forradalom után sikerült elmozdítani, addig keményen elfojtott minden ellenzéki kezdeményezést. (Nagy Sámuel egyébként Petőfi ellenében is dicstelen szerepet vállalt az 1848-as követválasztáskor.)

Kunszentmiklós júniusban ünnepelt. Délelőtt ünnepi istentisztelet volt, majd a városháza előtt gyűlt össze a nép, hogy harangzúgás és ágyúlövések után meghallgassa a szónokokat. Délután az Epreskertben igazi népünnepélyt tartottak.  Itt „…zsemlyét hajigáltak a nép közé, s egy tíz akós hordóból magasított állványról bor csorgott egy kis kádacskába.” – írta naplójában Földvári Antal református lelkész, a lányok tanítója. Aprópénzt is szórtak a nép közé, majd lovasversenyt rendeztek. Ezek győztese az ifjú székálló legény, Petrovics István volt.