mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter

A magyar nemzet történetében, a magyarság gondolat- és érzelmi világában elválaszthatatlanul összeforrt ez a fogalompár és a költő neve. Különösen igaz ez az összetartozás a Dunamelléken és a Felső-Kiskunságban: hiszen innen származott a költő, itt gyerekeskedett, barátságok és szerelmek, költészetét ihlető motívumok kötötték ide ezer szállal.  Végül sajnos itt kellett elszenvednie legnagyobb politikai kudarcát, a követválasztási bukást.

 

Szülőhely

 

Hol született Petőfi Sándor? Kisiskolás korunk óta tudjuk a választ: Kiskőrösön! Ez az adat szerepel a tankönyveinkben, a lexikonokban, a Petőfiről szóló, könyvekben. De akik a mi vidékünkön laknak, ugyancsak kisiskolás koruk óta hallhattak, olvashattak más véleményeket is. Otthon vagy a szomszédban, iskolában, szüleiktől, nagyszüleiktől, idősebb ismerősüktől, tanítójuktól, vagy éppen a lakóhelyükről szóló helyismereti könyvből.

Az ókori görög dalnok, Homérosz születési helyére hét város pályázott. Nyolc város versengve bizonygatta, hogy ott született a Don Quijote című regény szerzője, a spanyol Cervantes. Legalább hét hely vetélkedett Petőfiért is. Kiskőrös, Félegyháza és Szabadszállás mellett "hírbe hozták" Dunavecsét meg Kunszentmiklóst, és még két pusztát, Bugacot és Orgoványt is. A "legendák Petőfije" maga is hozzájárult a legendák születéséhez. Felnőtt emberként hol kőrösinek, hol félegyházinak, hol meg szabadszállásinak vallotta magát, többször pedig egyszerűen csak kiskunságinak. S hogy miért Kiskőrös mégis a hivatalos? Mert Petőfit ott keresztelte meg 1823. január elsején a helybeli evangélikus lelkész, és mert iskolai bizonyítványai egy részében is ez a hely szerepel.

A magyar származású Kertbeny Károly, a költő lelkes híve, 1849-ben németre fordította Petőfi verseit. A Németországban megjelent könyv előszavában a fordító azt írta, hogy Petőfi Dunavecsén született. Alighanem néhány Dunavecsén költött vers csapta be Kertbenyt. Az 1850-es években ugyanez a könyv még kétszer megjelent német földön, de ezekben a kiadásokban már azt állította a szerző, hogy Kunszentmiklóson született Petőfi.

A félegyháziak azt bizonygatják, hogy Petrovics István 1822 őszétől társbérlője volt az ottani mészárszéknek, ott született a költő is, és csak keresztelni vitték az evangélikus Kiskőrösre. Döntő érvnek vélik a vitában a Szülőföldemen című vers közismert sorát: "Ez a város születésem helye…" Szabadszállás levéltári adatokkal próbálja igazolni, hogy 1822-23 táján folyamatosan ottani lakos volt a család, a költő tehát csak ott születhetett.

A Petőfiről szóló legendáriumban régen elterjedt nézet, hogy a család Félegyházáról Kiskőrösre utazott az 1822-es év végén, hogy az ottani bérleményhez tartozó lakásban szülje meg gyermekét az édesanya. A kisfiú aztán az egyik útszéli csárdában látta meg a napvilágot. Ez a vélekedés hamar elterjedt a nép körében is. Érdekes és szép legendák támadtak, bennük a Kisjézus születését idézi a kis Sándor története. Emlegetik a Kecskeméthez tartozó bugacmonostori csárdát is, mások egy bugaci csőszházat vélnek hiteles szülőhelynek. Egy történet a Kunszentmiklóshoz tartozó orgoványi csárdába képzeli a kis Sándor megszületését. Ebben a történetben pásztorok köszöntötték és ajándékozták meg a kisdedet és az édesanyát: báránykát, karikás ostort meg furulyát tettek le az ágy mellé.

Hol született Petőfi? A kérdés máig sem tisztázódott egyértelműen. Csak az biztos, hogy Kiskőrösön keresztelték. Lehet, hogy ott is született. De a Kiskunságban máig hiszik és állítják több helyen, hogy éppen náluk, az ő településükön történt a a nagy esemény.

 

Szabadszálláson

 

1819 és 1841 között a szülők otthona ebben a felső-kiskunsági mezővárosban volt. Ott született a költő István öccse 1825-ben, ott bérelt az édesapa mészárszéket, boltot, vendégfogadót, ott vagyonosodott meg annyira, hogy házat, földet, szőlőt, s még redemptus jogot is szerzett, majd ott ment tönkre az 1838-as árvíz idején. Ott élt a gyermek Sándor, azaz ott töltötte az iskolai szünidőit. Iskolába ugyanis máshová járt. Kecskemét, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmec voltak a diák iskolai állomásai. A szabadszállási évek idején a többi felső-kiskunsági hellyel is megismerkedhetett a szünidőző diák. Apja néhány éven át Fülöpszálláson bérelte a Morgó vendégfogadót. Szentmiklóson és Lacházán pedig gyakran átutaztak, amikor a távoli iskolákba szekereztek. Alighanem a környező vásárokba is el-elkísérték a fiúk édesapjukat.

A tizenhat éves Sándor 1839 telén elhagyta a selmeci líceumot, beállt Pesten színésznek. Ezzel a kapcsolata megszakadt egy időre a Kiskunsággal. Szabadszállásra sem ment vissza, csak az 1848-as követválasztás idején. Ebben a városban verset sem írt, de számos későbbi verse kötődik szabadszállási élményekhez. A szülők még ott tengődtek két éven át. Folytak ellenük a perek és az árverezések, míg végül elhagyták a Kiskunságot, elköltöztek Dunavecsére.

 

A Dunamelléken

 

A Petrovics-család 1841 tavaszán érkezett Dunavecsére. Az apa itt már nem önálló bérlő, székálló legény lett az ottani mészárszékben. Sándor a katonaság után Pápáról jött haza, és töltött két hónapot a szülői házban, egyik levele szerint "unatkozva és verseket faragva." Tudta már, hogy nem folytatja apja mesterségét, ezért újra elhagyta szüleit. Előbb vándorszínésznek állt, de mivel apjának azt ígérte, hogy iskolába megy, ősszel ismét beiratkozott a pápai református kollégiumba. Egy sikeres esztendő után rövid látogatásra visszatért 1842 augusztusában, de aztán megint vándorszínész lett. 1844 húsvétján tért vissza legközelebb, és június közepéig maradt Vecsén. Összesen harminc verse született ott, és összeállította az 1844 őszén megjelent Versek című kötet anyagát. 1844 nyarán segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál.

A sikeres költő 1845 áprilisában felvidéki útra indult, a család pedig Szalkszentmártonba készülődött Vecséről. Szent György napjától vette bérbe Petrovics István a kis mezőváros főterén álló mészárszéket és vendégfogadót. Július közepén látogatott először ide a költő. Két hetet töltött az új otthonban. Közben megírta a Fekete kenyér című versét, és a Nemzeti Színház pályázatára a Zöld Marci című drámát. Mivel a dráma nem kapott díjat, elégette a kéziratot.

1845/46 telét otthon töltötte Petőfi. Összesen száztizenkét verset és két drámát írt (Zöld Marci, Tigris és hiéna.) Itt született egyetlen regénye, A hóhér kötele is. Szalki verseinek egyes darabjait hamarosan népdalként énekelték szerte az országban. A helybeliek sok történetet őriztek meg, s adtak tovább nemzedékről nemzedékre a költőről és családjáról. Mondják, hogy gyakran segített húst mérni az apjának a mészárszékben, vagy kiadni az ételt, italt az éhes, szomjas vendégeknek az ivóban.  Ottani életüket idézi A jó öreg korcsmáros című verse.

1846. április végén lejárt az éves szalki bérlet. A költő éppen otthon volt, így együtt költözött a család az öreg Petrovics utolsó vállalkozásának helyszínére, Dömsödre. Májusban ott lakott a költő is. Petrovics István 1846 őszén végleg tönkrement. Már csak úgy tudtak Pestre fölköltözni, hogy el kellett árverezniük Dömsödön az ingóságaikat. A család Pestre költözése után, 1848. júniusig valószínűleg nem járt a környékünkön Petőfi.

 

Petrovics István, a szentmiklósi mészároslegény

 

Miközben az idős Petrovics albérletben vezette a vecsei mészárszéket, még egyszer önálló vállalkozásba fogott:1842 őszén három évre kibérelte a kunszentmiklósi mészárszéket. Az 1842 júliusában megkötött bérleti szerződésbe valószínűleg mindkét fia nevét belefoglaltatta a tényleges bérlő, Petrovics István. A bérleti díjak tényleges befizetője évente az ifjú Petrovics István volt. Viszont az adókivetési és behajtási okmányokon adóköteles személyként és a tartozás megfizetőjeként is „Petrovics Sándor úr” neve szerepel mind a három bérleti esztendőben.

1842. november 1-jén megkezdte a munkát Szentmiklóson az ifjú Petrovics István, akinek az itteni híre-neve 1844 nyarától emelkedett magasra. Sándor már a Pesti Divatlap segédszerkesztője volt, amikor július második felében megírta István öcsémhez című verses levelét, amelyet valószínűleg levélként elküldött Sándor az öccsének, s így a szentmiklósi barátok is megismerkedhettek a tartalmával. Egy hónappal később újabb költői levelet írt Petőfi, Szülőimhez címen, de egy strófa ebben is jutott az öccsének:

Hejh édes szülőimék,

Gazdagodjam meg csak!

Így indítja a verset, hogy utána mindenféle földi jóval kecsegtesse apját, anyját, csak jöjjön el a meggazdagodás. A szebb jövő ígéretéből jutott Istvánnak is. A neki címzett strófát István nem hagyta válasz nélkül! Pennát ragadott, és megírta élete első versét. A Sándor bátyámhoz című válaszvers keletkezési történetét a helyi hagyomány is megőrizte, s a Vasárnapi Ujság című lap közölte 1899-ben:

A Petőfi István felelete. Mikor Petőfi Hejh édes szüleimék, gazdagodjam meg csak... kezdetű versét kiadta, öccse, István, akkor éppen Kunszentmiklóson volt székálló legény. Az urak, szokás szerint, a kávéház nagytermében beszélgettek, politizáltak, ...mikor befordult Petőfi István is egy pohár borra. Mindjárt mutatják neki, hogy mit írt Sándor bátyja:

Pistinek meg majd veszek

Drága paripákat

Rajtok jó Istók öcsém

Vásárokra járhat.

A fiatal legény elolvasta a verset... s kifordult a kávéházból. Fél óra múlva előkerült, kezében egy darab papirossal melyen egy egész vers volt készen, ennek egyik strófája:

Tudom, jó Sándor bátyám,

Hogy ha én azt várom,

A vásárokat holtig

gyalogosan járom.”

Így született a helyi legenda szerint Petrovics István első verse. Valószínűbb azonban, hogy a dolog fordítva történt: nem a barátok révén ismerte meg István a bátyja versét, hanem tőle jutottak annak szövegéhez a barátok.

 

István, a költő

 

Az ifjú székálló legény első verse, a Sándor bátyámhoz Petőfi István kötetben kiadott összes verseinek első darabja lett, s a Kunszentmiklós, 1844 szöveg került a költemény alá. ’845 novemberéig további öt verset írt ebben a városban az ifjú székállólegény. Ezek a népies stílusú költemények formájukban a bátyja verselési technikáját követik, azonban István tehetségben messze elmarad. Az 1845-ös Sokan kérdezték… Szentmiklósra viszi el az olvasót, ahol gyakori beszédtéma a Petrovicsból Petőfivé lett Sándor növekvő költői hírneve. István arról vall a versben, hogyan viszonyul a híres testvéréhez, meg a nevükhöz, amit ő nem szeretne megváltoztatni, s a saját verseihez, amelyeket nem szívesen mérne a bátyja munkásságához. (Végül 1848-ban ő is – a szülőkkel együtt – fölvette a Petőfi nevet!)

Költő lenni bár szép dolog,

De e vágyról én lemondok!...

Gyenge madár képzeletem,

Magasra nem röpíthetem.

Amíg a bátyja küzdőtere menny és föld, addig az ő szerszámai a bárd és tagló maradnak, de ha megsebződik Sándor a maga küzdelmeiben, hozzá bizton fordulhat:

 

Állj ki, bátyám, te a s í k r a ! . ..  

Végzetünk könyvében írva:   

Hogy te a menny s földet bejárd.  

Én reám vár tagló és bárd.           

 

De ha lelked megvagdalják,

Szíved vérben fagyva hagyják, ..   

Bekötözöm sebeidet,

 S fölmelegülsz szívem felett.

A záró sorpár megkapóan fejezi ki az odaadó testvéri szeretetet.

Utolsó szentmiklósi versét is 1845-ben jegyzi István. Ez a Hideg széllel… című helyzetdal – legalább a tartalmát illetően – mintha a Megy a juhász szamáron.…című Petőfi-verssel állna távoli rokonságban. István versében is a legény babája fekszik nagy betegen, valahol messze, de hiába a zord idő, hiába fúj a jeges szél, a legény a kedveséhez vágtat tüzes pej lován. Időben érkezik, így azután a ló megkapja a megszenvedett abrakot – a legény pedig a megszolgált csókot. Hat szentmiklósi verse közül a három sikerültebb (Hideg széllel…, Leszállott a szarka, Rég nem láttam…) megjelent nyomtatásban a Jókai és Petőfi szerkesztette Életképek című folyóirat 1848-as évfolyamában.

 

István, a lovas bajnok

 

Az ifjú Petrovics Istvánra, kunszentmiklósi „viselt dolgaira” jellemző, fontos adalék, hogy miért éppen drága paripákat ígért öccsének a költő a Szülőimhez című versében. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy István remek lovas volt, feltehetően afféle lóbolond fiatalember. Ha a bátyja igazi értéket akart fölkínálni neki, leginkább egy ajándék paripa ígéretével lephette meg.

Istvánból legénykorára virtuóz lovas lett, és ezt a tudományát a szentmiklósiaknak is fényesen bizonyította, amikor 1845 májusában, a kunok és jászok szabadságának visszaváltása, a redempció centenáriumi ünnepségén lovasversenyt rendeztek.

A város kertjében, az Epreskertben a nap fénypontjának számító versenyen Petrovics István győzelemre hajtotta a lovát. Sőt! Valamivel később megújrázta a legényvirtust Jászberényben is, ahol a Hármas Kerület valamennyi szélvészlovasát maga mögött hagyta a központi jászkun emlékünnepségen. Erről a diadalról Vahot Imre így tudósított a Pesti Divatlapban: „A kun származásu Petőfi Sándor testvére is nyert jutalmat, – s örömmel gondolám magamban, hogy míg az egyik testvér pegazuson tud jól repülni, a másik a szárnyatlan apró magyar paripákat üli meg emberül.”

A lovas diadal után István még fél évet töltött Szentmiklóson, 1845. október 31-én lejárt a hároméves bérlet, amelyet az öreg Petrovics nem törekedett megújítani. A kisebb fia számára másutt tervezte a jövőt. Elküldte Várpalotára székálló legénynek, ahol egy hajdani fülöpszállási üzlettársa, Hábel József volt a mészárszékbérlő. De a költözés igazi okát állítólag Hábel Erzsikének hívták: egymásnak szánhatták a két fiatalt a szülők. Petőfi István, aki közben a szüleivel együtt fölvette bátyja választott nevét, végül nem állt oltár elé Erzsikével, noha több szerelmes verset is írt hozzá. 1848-ban beállt honvédnak, végig küzdötte a szabadságharcot, kapitányként került osztrák kézre. Büntetésül be is sorozták bakának a császár seregébe.

 

Petőfi Sándor Kunszentmiklóson

 

Említettük már a kis Petrovics Sanyi gyermekkori átutazásait Szentmiklóson. Távoli iskoláiba menet, és onnan jövet évente legalább kétszer átszekereztek a városon, s az is valószínű, hogy alkalmanként meg is álltak itt, a lovakat pihentetve. Sőt, a vásározó édesapát is elkísérhették olykor a fiai a híres szentmiklósi vásárokba.

Amikor 1842 nyarán az itteni mészárszéket kibérelte az apjuk a két fiú nevére, akkor Sándor még Pápán tanult a kollégiumban. Augusztus végétől október végéig összesen két hetet töltött Dunavecsén a családja körében a vakációzó diák, azt is két részletben. Nincs ismeretünk róla, hogy azokban a napokban járt volna a november elsejétől induló mészárszék-bérlet városában. Ehelyett nagy tiszántúli kirándulást tett barátjával és rokonával, Orlay Petrich Somával, és csak október vége felé tért haza ismét. Néhány nap múlva indult vissza a pápai kollégiumba, de ott csak annyi időt töltött, amíg elköszönt a barátaitól, abbahagyta ugyanis a tanulást, és beállt vándorszínésznek. Legközelebb csak 1844 húsvétján tért haza Vecsére, amikor már tudta, hogy nyár közepétől várja Pesten a segédszerkesztői állás.

Nagyjából két hónapot töltött akkor tartósabban otthon, április közepétől június közepéig. Abban az időszakban többször átrándulhatott Szentmiklósra, akár gyalogosan, akár alkalmi szekéren, a közeli, toronyiránt 15 km távolságú Vecséről.

Kelemen Mór, a reformkori szentmiklósi gimnáziumigazgató, Kelemen Gergely fia írta egy 1854-es útirajzában. „Én igen jól emlékszem Petőfinek itt töltött azon napjaira, midőn a katonaságtól hazajövén még csak készült költőnek, ha szabad így szólanom. Sokszor láttam, amikor hosszú sárga kabátban és magas tetejű fehér kalapban kisétált atyja bérelt kertjébe, s ott az istálló küszöbén keresztbe leguggolva olvasgatta Bérangert.”

A látogatások idején tíz-tizenkét éves fiú hallomásból tudhatta, hogy Sándor volt katona is, és nyilván különösen fölkeltette az érdeklődését a huszonegy éves fiatalember városias, divatos öltözködése. Abban sem tévedett, hogy Petőfi akkor „...még csak készült költőnek”.  Kelemen maga teszi hozzá: „ha szabad így szólanom”, vagyis a „befutott” Petőfi későbbi hírnevéhez hasonlította az ifjú költőt. Hír, ismertség viszonylagos fogalmak, és 1842 tavaszától két év alatt mindössze bő kéttucatnyi verse jelent meg két folyóiratban, azok is három néven.(A Petrovics és a Petőfi mellett használta a Pönögei Kis Pál nevet is.) Még nem írtak egyetlen kritikát, méltatást sem a költeményeiről. Az országos hírnevet is hozó kötet, a Versek csak 1844 novemberében került ki a nyomdából.

Petőfi 1844-es költészetében, népszerű költővé válásában fontos volt az a két hónap, amit akkor Vecsén töltött, és ebben az érlelődésben fontosak lehettek Szentmiklóson töltött napjai is. Ezeknek a napoknak sem a pontos dátumára, sem a számára nincs hiteles adatunk. E látogatások egyikén pillanthatta meg Kelemen Mór az istállóküszöbön Bérangert olvasó Petőfit.

Érdekesen rímel erre a Kelementől megírt történetre egy másik helyi legenda – egy másik Kelementől. Mór édesapja, Kelemen Gergely úgy emlékszik, hogy egyszer a Főutcára nyíló mészárszék előtt botlott a költőbe, aki egy fejőszéken ülve olvasott valamit. A tanár kérdésére, hogy „Mit csinál Öcsémuram?”, így válaszolt Petőfi: – „Angolul tanulok, Bátyámuram!” Majd elragadtatással szólt Byronról, s hogy minden vágya a nagy költőt eredetiben olvasni.

Helyi történeteken és legendákon túl két vers bizonyítja szentmiklósi időzését, a Pusztán születtem…., és a Megy a juhász szamáron…., amelyek alá maga a költő írta Kunszentmiklóst keletkezési helyként. Kutatói vélemények szerint azonban az 1844 őszén Pesten írt két nagy elbeszélő mű, A helység kalapácsa és a János vitéz számos kisebb részletét, de még inkább a sok népies zamatú nyelvi  fordulatát sem a nagyvárosi szalonokban szedte össze a költő, hanem Vecsén és Szentmiklóson.

A János vitéz Kukorica Jancsijának vétkére példát adhatott az a valamivel előbb történt szentmiklósi eset, hogy László János bojtár a bösztöri csárdában mulatozott, s közben a nyája a szabadszállási búzákat dézsmálta. A szétszéledt nyájból a szabadszállásiak „szabadon fogdosták és öldösték” a birkákat. Lett is kalamajka az ügyből, a két szomszéd város bírái elé is eljutott a lármája.

Más források szerint A helység kalapácsa Szemérmetes Erzsókja körüli szerelmi perpatvarnak s a belőle származó kocsmai verekedésnek valamelyik fülöpszállási csárdában esett meg a valós előzménye, ami aztán kaján szóbeszéd formájában terjedt az egymás rovására csúfolkodni mindig kész, egymással folyton vetélkedő szomszéd városokban. „A Szentmiklóssal való kétségbevonhatatlan kapcsolatra” idéz egy sort a János vitéz-ből Illyés Bálint kunszentmiklósi tanár, helytörténész is az egyik könyvében: „Hát még meg a varjúk!… hú. Azok voltak ám!”

Mintha csak a mulatós kedvű László János bojtár ámult volna el az óriások földjén jártában a varjak méretén, s mesélte volna a cimboráknak a bösztöri csárdában, valahogy így:

„Hát még mög a vargyúk!... hú, azok vótak ám!”  

Egy másik csárda, a Kígyós partján álló Nyakvágó Petőfinek is útjába eshetett, amikor toronyiránt rótta a Vecse és Szentmiklós közti dűlőutakat 1844 kora nyarán. Talán éppen a néhány évtizeddel előbb ott lezajlott véres szerelmi rémtörténet bukkan föl A csaplárné a betyárt szerette című versében, amelyet az 1844-es nyár közepén írt meg, már pesti segédszerkesztőként. A versbe foglalt véres történet ugyanis szinte szóról szóra egyezik a valóságban megtörtént féltékenységi drámával. 

 

A Pusztán születtem és a Megy a juhász szamáron

 

A szentmiklósi látogatások népi ihletésű költői emléke a Pusztán születtem. A versben hetyke önérzettel bemutatkozó csikósé volt a legmagasabb rang a pásztornépek világában. A költeményt később a szülőhely-vitában is érvként használták azok, akik a költő önéletrajzi üzenetét hallották ki belőle.

Említettük már az Orgoványi csárdát, mint egyik lehetséges szülőhelyet. Orgoványon azonban legendaként él egy későbbi történet is. Eszerint a csárda ivójában írta volna Petőfi ezt a versét. A diákforma ifjú az ivóban üldögélt, amikor a szentmiklósi ménest őrző csikóslegény odalépett az asztalához, és megkérdezte a „deákot”, hogy tényleg poéta-e, és ha valóban az, vajon tudna-e róla rigmust „szörözni”. Válaszul pár perc alatt megszületett a vers.

A csárdából iskolává előlépett épület falán elhelyezett emléktábla egy füst alatt hirdeti, hogy a hagyomány szerint itt született Petőfi Sándor, s hogy itt írta a Pusztán születtem…. című versét. Vagyis a szülőhelynek tartott csárda és a pusztán született költemény egymásra talált az orgoványi lokálpatrióták képzeletvilágában.. Az irodalomtörténészek ugyan nem említik Petőfi orgoványi időzését, s a vers alá maga írta keletkezési helyként Kunszentmiklóst, tudjuk azonban, hogy a kultusz ápolóit olykor inkább a szenvedélyek, mint a tények éltetik.

Orgoványon persze megfordulhatott a költő többször is 1844 koranyarán. Az ottani pusztán a városnak földjei, legelői, kaszálói voltak, amelyekből a szentmiklósi mészárszékbérlethez is tartozott valamennyi. Istvánnak hivatalból akadhatott dolga Orgoványon, s ha erre nincs is közvetlen bizonyíték, egyik-másik útjára Sándor is elkísérhette az öccsét. Így az orgoványi csárdában tényleg szóba elegyedhetett valamelyik nyalka csikóslegénnyel, s az ivó asztalán valóban fölvázolhatta a verset. Akár így is történhetett, az viszont tény, hogy a kinyomtatott vers alá már Kunszentmiklós került, s hogy azt Petőfi írta oda.

Kivételes darab Petőfi költészetében a kultuszverssé vált Megy a juhász szamáron…. című néprománc. A fogadtatása táborokba rendezte az irodalmi közvéleményt: a vers körül támadt zajos hírverés, amelyben a siker keveredett a dühödt elutasítással, addig ismeretlen volt a magyar irodalomban.

 

„Megy a juhász szamáron / Földig ér a lába …”

 

Hívei nagyra tartották, a főnöke, Vahot Imre szemében hollandi tájképet idézett az egyszerűségében szép románc, míg az egyik ádáz kritikusa szerint ez a „szamárdal Petőfi silány verseinek is a legsilányabbika”. (Tempora mutantur, et nos mutamus in illis, vagyis változnak az idők, és mi is változunk bennük: 1844-ben még irodalmi botrányt kavart, hogy a versben a juhász fejbe vágta a szamarát. Közel száz év múltán a hasonló botrányhoz már több kellett. Legalább ennyi: „Tiszta szívvel betörök/ Ha kell, embert is ölök.”)

A „szamárvers” Kunszentmiklóson támadt keletkezési legendái is számosak. A szentmiklósi általános iskola és az ÁMK névadója, Varga Domokos az Édesanyám sok szép szava című könyvében mesélte el a „sok szép szavú” édesanya, Vargha Tamásné Magay Mariska, hogy nagyapja, Magay Károly jó barátságban volt Petőfivel. Gyakran ugratta őt az idősebb jogán. Egyszer a szentmiklósi városháza előtt üldögéltek, s azt találta mondani, hogy biztosan nem Petőfi leleménye az a sok szép vers, hanem innen-onnan, külhoni poétáktól szedegette össze, és magyarította őket. A verseire büszke, lobbanékony költő fölfortyant: „ – Mit? Hát csak mondj valamit, amirül írjak, oszt mindjárt itt helybe megírom. Velük szemben, a Bakér hídján épp egy juhász jött feléjük. – No, aarul írjál! Petőfi plajbászt húzott elő, ha igaz, és már rótta is hamarosan egy darab papírra: Megy a juhász szamáron, // Földig ér a lába…”

A legközismertebb helyi „igaztörténet” Bankós Károlyhoz kapcsolja a vers keletkezését. Vele sétált egyszer az Epreskert felé a költő. Békésen pipázgattak, beszélgettek, amikor a Bakér „három likú” nagyhídján megpillantották a szembe szamaragoló, irdatlan hosszú juhászlegényt. Petőfi megkérdezte a juhászt, hová iparkodik, s a búsképű legény azt felelte, hogy „beteg a rúzsám, ahhó mék!” A költő még ott, helyben papírt, plajbászt szedett elő, és a híd korlátjára téve a papírt, rögtönözte a verset. Egy másik változat szerint viszont csak délután, Bankósék lakásán született meg a költemény. A helytörténész Illyés Bálint az 1970-es években „elpörölte” az esetet a város központjában állt nagyhídtól, s áthelyezte az egészet az úgynevezett alszögi kishídra. Kétségtelen ugyanis, hogy Bankósék nagyutcai házától célirányosan visz a kishídon át a rövidebb út az Epreskerthez.

Mindenféle ledorongoló kritikát félresöpört a mű fogadtatása. Ez volt az első Petőfi-vers, amelyet németre fordítottak, amelyet parodizáltak és megzenésítettek. Petőfi ezt írta róla egy év múlva az Úti jegyzetek-ben: „Néprománcomat a szamárról mindenfelé éneklik, énekelték most a gömöri restauratión még a kortesek is.” A durva kritikák ellenére még a költő életében tananyag, tankönyvi példa is lett Petőfi „gyászjuhásza”.

Az irodalomtörténet adatai szerint a Kunszentmiklóson írt Petőfi-verseken kívül a Legenda című költemény is kötődhet a városhoz. Bankós Izidóra írta meg 1907-ben, hogy az alapötlete itt, az ő otthonukban csírázott ki valamikor 1844 első felében. A két jó barát, Petőfi és Bankós Károly egy este együtt olvasgatott. Bankós egy latin nyelvű könyvben lapozgatott, majd rámutatott egy részre, s odaadta a könyvet Petőfinek, aki fennhangon olvasta a történetet, amelyben Plutó, a pokol ura panaszkodott Szent Péternek a lenti nagy zsúfoltságra. Bezzeg a mennyek országa milyen tágas, ott van szabad hely bőven! „Ide jön minden pap, barát…” – foglalta össze a pokolbéli helyszűke okát a főördög. A Bankós családi legendárium szerint Petőfinek annyira megtetszett a történet, hogy kölcsönkérte, s magával vitte Pestre. Csakhogy néhány hónappal később nem a könyvet küldte vissza, hanem helyette a Legenda című verse kéziratát, azzal az indoklással, „hogy a könyv eszméjét ebben a versben foglalta össze”.

A verset Petőfi a cenzúra miatt nem szánta közlésre, a cenzorok ugyanis leginkább papok voltak. Elküldte azonban néhány barátjának, így Bankós Károlynak is. Már a költő életében országosan elterjedt a vers, még az is előfordult, hogy nyomtatásban hivatkoztak rá, idéztek belőle., noha csak 1873-ban lehetett olvasni a sajtóban. A Legenda – a Petőfi-versek közül talán egyedül – előbb jelent meg németül, mint magyarul, egy Frankfurtban 1849-ben kiadott Petőfi-kötetben.

 

Egy „villámlátogatás” epizódjai

 

1845 tavaszán Petőfi megelégelte a segédszerkesztői robotot Vahot Imre Pesti Divatlap-jánál. Utazni vágyott, kimozdulni Pestről, ki a szabadba. Elhatározta, hogy a Felvidékre utazik, ifjú költőket keres föl. Három hónapon át kóborolt, járt Kassán, Eperjesen és Késmárkon, Iglón, Losoncon és Rimaszombatban. Találkozott régi barátokkal, új ismeretségeket kötött. Gömörben táblabírónak választották, Eperjesen fáklyás szerenáddal tisztelték meg a diákok.

A Felvidékről Szalkszentmártonba tért haza a szüleihez, mert Pesten már nem volt állása, lakása. Szalkról indult kurta látogatásra a „közelszomszéd” Kunszentmiklósra 1845. július 22-én. Ekkor már túl volt a harmadik folytatáson a felvidéki kirándulást fölidéző Úti jegyzetek, amelyeket az itteni cimborák is olvashattak a kávéházban.

Talán gyalogosan tette meg az alig tíz kilométeres utat toronyiránt, Szenttamáson át. Szép nyárközépi időben meg se kottyanhatott neki, hisz ennél nagyobb utakhoz szokott korábbi vándoréveiben. A váratlan látogatás eseményeit Bankós Károlytól ismerjük, aki 1853-ban egy magánlevélben így írt a költő fogadtatásáról: „úr és pór, úgy a vének, mint az ifjak, mindenütt példátlan szeretettel és tisztelettel fogadták a nagy költőt.”

Bankós az egész eseményt azon melegében megírta a Pesti Divatlapnak. A jó barát szárnyas szavú tudósításából frissiben megismerhette az irodalompártoló közönség a látogatás részleteit. Leírta, hogy miután tudomást szereztek a költő érkezéséről, az ifjak a kávéházban gyülekeztek, „hová szállásáról közakarattal felkértük egy kis magyar barátságos lakoma elfogadására.”

Az ebédet „tömérdek áldomásivások” követték, majd „tánc és zene között megfogadhatatlan gyorsasággal beköszöntött az alkony”, eljött a vacsora ideje. Ekkor váratlanul fény áradt be az ablakokon, „és kívül összevágó dal hangzék” – a megtisztelt költő egyik szép verse. A gimnázium nagyobb, szónoklati és költészeti tanulói énekeltek, majd az egyikük – a helyi hagyomány szerint Kelemen Mór, a professzor fia a fáklyafénynél lelkes szónoklattal köszöntötte a költőt. Petőfi némán fogadta a dalt és az üdvözlést, végül „néhány szavakat intézett az iskolai ifjakhoz.” A rövid tudósítás itt véget ér, Bankós pedig fölsóhajt, hogy vajon miért nem ismétlődhet meg ez a találkozás gyakrabban, majd hozzáteszi: „aztán még hajnalig mulatánk.”

A szerző színes élménybeszámolójából kivehetően szépen és vidáman ünnepelték meg az itteniek a két Petrovics-testvért azon az emlékezetes júliusi éjszakán. Sándor elvitathatatlan elsőbbsége mellett ugyanis nyilván számba vették a szintén köztük lévő István érdemeit is, aki annyira „nem csak a húsvágáshoz értett”, hogy – a díjjal is elismert lovas tudománya mellett – városszerte tudtak „verscsinálói” hajlamáról is.

 

Búcsú a barátoktól

 

Bankós írásán kívül van még két másik forrásunk az eseményről mindkettő Petőfitől. Az egyiket a mulatság másnapján a hajnali órákban vetette papírra a költő Bankóséknál, miközben vendéglátója írta a maga cikkét. A szentmiklósiak legkedvesebb verse született meg ekkor, a már említett Búcsu Kún-Szent-Miklóstól. A hosszú költeményt a házigazda emlékezete szerint Petőfi hamarabb befejezte, mint ő a maga írását. A vers tisztázatban, javítások nélkül készült.

Azt tartják Petőfi költészetének ismerői, hogy nincs még egy hely a hazában, amelyiket ilyen érzelmi magasságba emelt volna a költő azáltal, hogy a versében szívébe fogadta a fiait:

„Kiskunsági Szentmiklósnak

Ifju népe!

Benyitottál a szivemnek

Közepébe;”

A vers egészét áthatja Petőfi érzelmekkel telt, emelkedett lelkiállapota:  

„Ünnep volt ez, a barátság

Szép ünnepje…”  - emlékezett vissza az együttlétükre

Másnap, közvetlenül a Borjádra indulása előtt írt még egy búcsúlevelet is Szentmiklósra:  

„Tisztelt Barátim! Bocsássanak meg Önök e bizalmas czimért, melyre egyébként följogositott Önöknek irántami, valóban barátságos viselete” kezdte a levelet Petőfi, majd bocsánatot kért, amiért „hír nélkül” távozott Szentmiklósról. Indulása előtt kereste a barátokat a fogadóban, de ott nem talált közülük senkit. A rövid levél végén beszédes az elköszönő formula is:

„Önöknek mindnyájoknak őszinte barátja, Petőfi” – így zárta a barátság tényét megpecsételő levelét.

 

Szentmiklós Rózsája?

 

Vajon mi volt ennek a látogatásnak a „hétköznapi” célja? Eljött megnézni a mészárszéket, amelyet öccse vezetett, és amely az ő nevén is szerepelt? Lehet, hogy hivatalos dolga is volt a helyi tanácsnál, de lehet, hogy csak öccsével és a barátaival akart találkozni.

Akad azonban két rejtettebb ok is. Az egyik prózai, üzleti: a készülő új kötet, a Versek 1844 – 1845 című könyv anyaga összeállt június végére. A Pesti Divatlap július 6-án közölte, hogy az előfizetői ívek Pesten és vidéken is „köröztetnek”. A költőnek jó oka volt Szentmiklósra sietnie, hiszen Bankós sikerrel toborozta a megrendelőket már az 1844-es Versek-hez is. Egy városból se gyűlt össze annyi előfizető, mint innen – emlékezett Bankós az esetre idős korában.

A másik ok költőibb, rejtelmesebb. Petőfi a búcsúverse végére meglepő fordulattal odaillesztett két, az alaptörténettől elütő versszakot, amelyek közül a második így szól:

„Amott virít Szentmiklósnak
Egy rózsája...
Hej csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arculatja:
Hadd lennék én, aki őtet -
Aki őtet leszakasztja!”

Ki volt Szentmiklós Rózsája? Mit jelent a versben az „amott”? Egy leány a társaságból? Egy közeli ház kertje, udvara, leányszobája? A kávéházban tartott mulatságon alighanem csak férfiak vettek részt. Magukban táncolhattak, mint ahogy még az 1930-as évek Gyöngyös Bokrétájában is járták a kun legények a táncukat, a verbunkost, a söprűst, a sapkást meg a törököst.

A titok első „leleplezője” egy Szentmiklósi álnevű úr, aki a Pesti Napló-ban kerekített valószínűtlen történetet a két versszak mögé. Bizonyos Mihály gazda hozta szekerén Szalkról Szentmiklósra a költőt, s útközben befordultak a gazda tanyájára. Ott látta meg Petőfi a barna leánykát, csakhogy – újabb csavar a történetben! – a leány az ifjú Petrovics Istvánt szerette.

Alighanem közelebb jutott az igazsághoz Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, aki szerint a „Rózsát” Baky Tininek hívták, Baky Ignác városi főjegyző tizenhat éves lánya volt. A megismerkedés náluk történt egy estélyen, ahol megjelent az ott időző Petőfi is. A fiatalok beszélgettek egymással, a költőnek tetszett a lány kedves modora, de mélyebb ismeretségről köztük szó sem lehetett, és Petőfi költeményeiben csupán ez a néhány sor vonatkozik Krisztinára.

Szentmikós Rózsája, Baky Krisztina

 

A Mikszáth Kálmán szerkesztette Országos Hirlap csinos kis legendát körített a nyúlfarknyi történet köré. Az írás hemzseg a tévedésektől: a találkozást 1846-47 tájára teszi, s a Bakyéknál rendezett estén íratja meg a búcsúverset. Az névtelen cikkíró célja a lobbanékony költő hirtelen, de a társadalmi különbségek miatt reménytelen szerelemre gyúlásának érzékeltetése.

A cikk megírásakor Krisztina még élt, Rácalmáson lakott a testvérénél, hetven éves volt és hajadon. Nem tudni róla, hogy tiltakozott az írás róla szóló állítása miatt. „Szentmiklós Rózsája” (ha ő volt valóban) 1914 májusában hunyt el, nyolcvanhat évesen, de sajnos már nem található meg a sírja a rácalmási temetőben.  

 

Kávéházkeresőben

 

A kunszentmiklósi ÁMK falán emléktábla hirdeti, hogy itt állt egykor az a kávéház, ahol Petőfi egy emlékezetes napot és éjszakát töltött 1845. július 22-én a kunszentmiklósi fiatalok körében. A táblát a jogos büszkeség állíttatta a hálás utókorral - csakhogy nem a megfelelő helyre.

Illyés Bálint tanár, helytörténész levéltári kutatásai nyomán más eredményre jutott. „Vendégfogadónk volt szállodánk, kávéházunk kombinátja.” A kissé rejtelmes mondat értelme ez: a város közepén, az egykori Piactér sarkán álló vendégfogadó egyszerre volt vendéglő, szálloda és – kávéház!

A szerző „Kedves kis Hazánk…” című könyve 13. oldalán írja: „a vendégfogadós köteles a kávéházat a tanács által megnevezendő két magyar újsággal ellátni.” Ám a Magyar Hírlapban 1851-ben közölt panaszos levél szerint nem járatja a fogadós az előírt újságokat. Tehát a fogadós viseli gondját a kávéháznak! A következő oldalon egy másik hír, szintén a Magyar Hírlap 1851-es évfolyamából: a szentmiklósi kávéházban egy hasbeszélő úgy megtévesztette a csendbiztost, hogy az kirohant a kávéház elé, és rátámadt egy beszélgető csoportra. A csendbiztos kiáltására a közeli városházától bakterek érkeztek segítségül. Vajon a legalább kétszáz méternyire lévő, a mai ÁMK helyén állt épület, vagy a kb. ötven méterre álló nagyvendéglő előtt játszódhatott-e inkább a történet? Később arról ír a szerző, hogy bealkonyodik a kávéháznak 1885-ben, mikor a főbíró javaslatára fölszedik a kávéházi kert oszlopait, s területét a baromfipiachoz csatolják. Az 1960-as évek közepéig a baromfipiac a nagyvendéglő melletti kis téren terült el, míg a mai ÁMK körül piac nem volt.

De ha valakit Illyés Bálint adatai nem győztek meg, talán meggyőzi a Kunszentmiklós és Vidéke című helyi újság két, 1899-es cikke. A Hova helyeztessék el a létesítendő Petőfi-emléktábla? című írás szerzője, Berger Béla szerint csak három épület jöhet szóba: egyik a Szikszay ház (a korábbi Bankós-ház a Rákóczi utca elején, a másik a Városháza. Berger a Bankós-házat ajánlja, a tábla végül a városházára került. De melyik volt a harmadik épület? Berger Béla szavaival: „…mások a Fogadót tartják erre alkalmasnak.” Miért nem a kávéházat, ahol a „barátság szép ünnepje” zajlott? Nyilván mert a kettő Berger és az olvasók számára – ugyanaz volt!

A másik írás 1899-es írásban valaki Carolus álnéven a híres tréfacsináló Gyenes testvérekről anekdotázott. Egyszer, a negyvenes évek vége felé, július táján, a Városháza elől a vihar közeledtére az urak behúzódtak a nagyvendéglőbe, ahol Gyenes József a kávéházi szobába érve meglátott két embert. Az 1840-es évek végén a Nagyvendéglőben, a kávéházi szobában ültek az emberek, tehát a két helyszín azonos. Amikor ez a cikk megjelent, még szellemi frissességben élt a 78 éves Bankós Károly. Biztosan szóvá tett volna bármilyen tévedést ezekben a dolgokban. Meglehet, hogy a Carolus álnév mögött éppen Bankós Károly rejtőzött.

A Kiskunság – Dunamellék című helyi lapban 1928. január végén nyilatkozott egy névtelen szerző abból az alkalomból, hogy elhunyt Muharos István, akit Petőfi Sándor természetes fiának tartottak: „Abban az időben… még nem voltak kaszinók. Az úri fiatalság találkozóhelye a Nagyvendéglő volt, akkor Kávéháznak hívták, ahol naponként együtt volt a társaság és… Petőfi igen sok időt töltött ott.” – olvasható a nyilatkozatban. Vagyis egy volt a vendégfogadó meg a kávéház.

Ha ez kevés, higgyünk legalább a költőnek. Említettük Petőfinek a borjádi útja előtt Szentmiklósra küldött levelét. Hogy is mentegetőzik a költő a „hír nélküli” távozása miatt? „Indultam előtt kevéssel megfordultam a fogadóban azon reménnyel, hogy tán szerencsém lesz Önöket ott találnom.” Miért a fogadóban? Amiért fél évszázaddal később Berger Béla emléktáblát rakatott volna rá.

Minden rendelkezésünkre álló adat arról szól, hogy a kávéház a város tulajdonában lévő, rendszeresen bérbe adott fogadó, a későbbi nagyvendéglő része volt a 19. század közepén. Hogyan került a tábla mégis az ÁMK-ra? Az 1980-as évek közepéig állt ott egy régi épület, amelyben a 20. század első felében működött a népszerű Petőfi kávéház. A tulajdonost nyilván a költő egykori kávéházi megünneplésének helyi emlékezete ösztönözte a névválasztásban. Különösen a bevándorolt „nadrágos intelligencia” körében volt közkedvelt a kocsmáknál magasabb színvonalú szórakozóhely. Talán az ő köreikben támadt a tipikus városi legenda, hogy itt, az ő törzshelyükön mulatott egykor „a lánglelkű költő”. Ezt a helyi históriát vésette márványba néhány lelkes lokálpatrióta.

 

Forradalom Kusnzentmiklóson

 

A márciusi forradalom hírei hamar eljutottak Kunszentmiklósra is. 18-án népgyűlés volt a városháza előtt. Ennek szervezője három fiatal redemptus, Virágh Pál, Horváth János és Hacker Rudolf volt. Kitűzték a nemzetiszínű lobogót, és az összegyűlt lelkes tömegnek felolvasták a 12 pontot, majd felszólították a tanácsot, hogy csatlakozzon a forradalom követelményeihez. A tanács a felszólításnak eleget is tett.

Három nappal később megalakult a helyi "Csendre és Rendre ügyelő Választmány." Megkezdődött a nemzetőrség szervezése is. Március 21-én Kiskun Kerületi Ellenzék néven egy küldöttség kereste föl Kunszentmiklósról a Pesti Központi Választmányt. Az ellenzéki csoport bemutatta a nemzetőröket, továbbá kérte a választmányt, hogy segítsenek az önkényeskedő Szluha Imre jászkun főkapitány eltávolításában.

A szentmiklósi tanács a helyi eseményekről minden jászkun mezővárost nyílt levélben értesített március 25-én: "Kinyílt hát már az idő ajtaja, s küszöbén állunk a polgári jobblétnek, s a bemenet csak önmagunktól függ. …Nincs többé a hazának fia, mindnyájan egy nagy család tagjai vagyunk. Polgárok hona ez már, nem uraké és szolgáké." - áll a szentmiklósi tanács körlevelében.

A szabadszállásiak óvatosabbak voltak. Április elejéig még tanácsülést sem tartottak. A lacháziak meg elutasították a kiskun ellenzék kezdeményezését. Végül április 4-én a jászkun kerületi közgyűlés eltávolította Szluhát az országgyűlési képviselőségből és a főkapitányságból is. Visszahelyezték viszont az állásába a korábban politikai okok miatt üldözött kunszentmiklósi orvost, Balog Józsefet.

 

Választások Szabadszálláson

 

A következő fontos helyi politikai esemény a tisztújítás volt. Májusban minden településen megtartották a helyi tanácsi és közigazgatási választásokat. A legtöbb helyen nagyobb részben kicserélődtek a tanácsok. A helyi politika korábbi irányítói, a korábban többször újraválasztott személyek most kiszorultak a hatalomból. A közéletben eddig nem szereplő gazdák, iparosok, értelmiségiek kerültek a tanácsokba, köztük számos fiatal is. A változások nagyobb részt mégis a redemptus rétegen belüli személycserék voltak.

Petőfi Sándor május végén levelet írt kunszentmiklósi barátjának, Bankós Károlynak. A levélben bejelentette, hogy csakis szülőföldjén, a szép Kiskunságban kíván követ lenni. Érdeklődött, hol lesz a kiskunsági helyek követválasztása. Bankós válaszát nem ismerjük, de alighanem a következőkről tájékoztathatta a költőt: a kiskun helyek közül Halas és Félegyháza önállóan választ. A többi hat mezőváros (Majsa, Dorozsma, Fülöpszállás, Szabadszállás, Szentmiklós és Lacháza) közösen választ egy képviselőt, méghozzá Szabadszálláson. A választás időpontja pedig június 15-e lesz.

Június elején Petőfi kiáltványt írt a Kiskunokhoz címmel. Ezt kinyomtatta, magához vette, és június 5-én elindult a választókerületébe. Előbb a Kiskun Kerület székhelyére, Félegyházára utazott, onnan Szabadszállásra, majd Szentmiklósra ment, és 7-én Lacházán át visszatért a fővárosba.  Közben kiosztotta a kiáltványát és beszédeket mondott. Sajnos ez a kiáltvány nem volt a legszerencsésebb. Benne szolgalelkűséggel, ólomszamár imádással illette az érzékeny, szabadságukra büszke kiskunokat. Csak négy napot  töltött a fővárosban, de mire június 11-én gyermeket váró feleségével újra Kunszentmiklósra utazott, ellenfelei már ügyesen ellene fordították a közhangulatot. Sikerült ellenjelöltet is állítaniuk. A jelöltséget Nagy Károly, a szabadszállási református pap fia vállalta el. Őt jól ismerték a környékbeliek, az 1840-es években már különféle tisztségeket töltött be a jászkun közigazgatásban. A többi városban is akadtak a költőnek ellenfelei. Főleg az úgynevezett "kaputosok", a módos redemptus gazdák ellenezték, hogy Petőfi legyen a követük. Kunszentmiklóson az ellene szervezkedők élére a fiatal főbíró, Virágh Dénes állt. A költő támogatói között volt Bankós Károly, valamint a gimnázium igazgatója, Kelemen Gergely.

Petőfi választási proklamációjának első sorai

 

Képtelen vádakat terjesztettek róla: muszka követ, a tótok királya akar lenni. Fölforgató, lázító alak, akinek köze sincs a Kiskunsághoz. A szegényebb nép hiába állt a költő mellé, nekik nem volt szavazati joguk, mert ez a jog vagyonhoz vagy iskolázottsághoz volt kötve. Kunszentmiklóson a tanács meg akarta akadályozni, hogy beszédet tartson, Szabadszállásról meg azt írták Bankósnak, hogy ne jöjjön a városukba Petőfi Sándor, ha kedves az élete. A költő erre a választás előtti estén feleségével együtt Szabadszállásra ment, és itt  rokonoknál szálltak  meg. A városban Nagy Sámuel református esperes, Nagy Károly édesapja itatta a népet. Az emberek Petőfit szidták, Nagy Károlyt éltették.

 Reggel a városházára ment a költő. Itt a tisztviselők fordultak ellene. Azt mondták, nem szavatolják Petőfi és a felesége biztonságát. Kocsira ültették, és kerülő úton kivitték a városból. Közben az országúton Bankós Károly vezetésével jöttek Szabadszállásra a szentmiklósi és a lacházi választók. Őket vasvillás nemzetőrök állították meg a város szélén. Bankós egyedül ment be a városházára. Ott azt mondták neki, hogy Petőfi megszökött a népharag elől. Erre visszafordultak a választók. Benn a főtéren lezajlott a választás. A jegyzőkönyv szerint főleg helybeliek, meg fülöpszállásiak vettek részt rajta. A dorozsmaiak, majsaiak el se jöttek a távoli választási központba. Dologidő volt (szénahordás ideje), meg aztán a délvidéki rácok is erősen fenyegették az otthonukat. A jelenlévők közfelkiáltással választották követté Nagy Károlyt.

Petőfi népgyűlése a kunszentmiklósi városháza előtt

 

Petőfi és Bankós még aznap beadványt írtak a belügyminiszterhez, meg tudósítást a lapoknak. Pesten egy darabig beszéltek a Szabadszálláson történtekről. Július elején a nemzetgyűlés vizsgálóbizottságot szavazott meg, de vizsgálatnak nincs nyoma. Petőfi és Nagy Károly között sajtóvita zajlott, majdnem párbaj lett a dologból. Petőfi még írt egy kiáltványt a szabadszállási néphez. Ebben kijelentette, hogy nem a népet, hanem az őt ámító, becsapó urakat hibáztatja a történtekért. Aztán megírta Az apostol című elbeszélő költeményét, amiben "kiírta magából" a választási kudarcot. A történtek után még váltott néhány levelet a fülöpszállási Bacsó Jánossal, meg Bankós Károllyal, de többé már nem járt sem a Kiskunságban, sem a Dunamelléken.

Június közepére esett, s a követválasztás után néhány nappal zajlott a Jászkunságban a hármas kerületi tisztújítás, amely ugyancsak jelentős személycserékkel zárult. A Kiskun Kerületben például csak egy főt választottak újra, hat személyt újonnan választottak meg.

 

A szabadságharc

 

Június végén a közvélemény figyelmét már a harci események kötötték le. A délvidéken a bécsi udvar föllázította a magyar forradalom ellen a szerb határőrvidék lakosságát. A belső rend megtartására szerveződött nemzetőrségnek egyszerre más dolga akadt. Meg kellett védeni az ország déli határait, az ott élő magyarokat. A hadügyminiszter felszólította a Jászkunságot, hogy legalább kétezer fős sereget állítson ki önkéntesekből. Fegyverezze fel őket, és sürgősen küldje a Bácskába. A jászkun mezővárosok roppant lelkesedéssel készülődtek. Mivel nem volt elég fegyver, kiegyenesítették a kaszákat, megélezték a hosszú nyelű baltákat. A kétezer gyalog- és az ötszáz lovas nemzetőr a hónap végére indulásra készen állt. Az új jászkun főkapitány, Szentkirályi Mór kormánybiztosként csatlakozott a sereghez. A parancsnok Kökényessy Szaniszló őrnagy volt. A kiskunok a II. zászlóaljba kerültek: az 5. századba a fülöpszállásiak és a lacháziak, Majsával és Dorozsmával, a 8. századba a szentmiklósiak és a szabadszállásiak. Ennek a századnak a szentmiklósi Hacker Rudolf lett a parancsnoka.

 Július közepén vonult a jászkun nemzetőrség a verbászi táborba, majd hamarosan megérkezett az őket támogató tüzérség is. A tüzérek között harcolt Bankós Károly, Petőfi szentmiklósi barátja is. A magyar tábor magját a Bechtold tábornok parancsnoksága alá tartozó reguláris csapattestek adták. A jászkunok mellett ott voltak a Pest- és a Tolna megyei nemzetőrök is.

Augusztusban többször megütköztek egymással a magyarok és a Szenttamásra befészkelt szerbek. Vitézkedtek a jászkun katonák is. Horváth László kunszentmiklósi nemzetőr tudósításában beszámolt róla, hogy  Baky Endre szerb foglyot ejtett az egyik csetepatéban. Egy másik nemzetőrünk, Horváth János pedig a szabadszállási Varga Gergely vitézkedéséről és haláláról tudósította az otthoniakat: "…a tegnapi portyázásnál vakmerően a szerbek közé ugratott, sorukat szabdalni kezdé, míg nem egy golyó jobb karját elszakitá, midőn még akkor is tüzeskednék, egy szerb a kukoriczából sziven lőtte. A lövésre rögtön meghalt…"

A két hónapra bevonult jászkunok augusztus végén tértek haza. Szeptember elején újabb ötszáz jászkun önkéntest toboroztak. Főparancsnokukká Görgey Artúrt nevezte ki a hadügyminiszter, aki a hónap közepén Szolnokra rendelte a csapatot. De ekkor már a Jellasics vezette horvátok is mozgolódtak. A miniszterelnök parancsára megkezdődött a honvédsereg toborzása. A Jászkunságot a rendelet háromezer újonc kiállítására kötelezte. Jellasics a Dunántúlon nyomult előre Székesfehérvár felé. Szeptember utolsó napjaitól két héten át igen feszült volt a katonai helyzet a Felső-Kiskunságban. Elterjedt, hogy Jellasics Soltnál át akar kelni a Dunán. Ide Kökényessy Szaniszló vonult le a kiskun önkéntesekkel. Görgey Szolnokról indulva a Csepel-sziget déli csúcsát szállta meg katonáival, hogy ott akadályozza a horvátok esetleges átkelését. Közben lezajlott a pákozdi csata, Görgey pedig Lórévnél felakasztatta az áruló Zichy Ödönt. (Az önkéntes hóhér egy szentmiklósi nemzetőr, Kóborló Vég Ferenc volt.) A kiskunok október elején Seregélyesig nyomultak előre a Dunántúlon, ahonnan egy 1500 fős foglyul esett ellenséges csapatot kellett Pestre kísérniük. A szentmiklósi gimnázium igazgatója, Kelemen Gergely így tudósította a Kossuth Hírlapját az itteni eseményekről:

"Kun-Sz. Miklós, sept. 27. Szinte elmerül e kis város a nagyszerű lárma árjában, melly piacán harsog e nap reggelén. Délnyugoti utczáin robognak kifelé a számtalan kocsik, vivén a helybeli nemzetőrséget a solti táborba, Jellacsich ellen, gátolni ennek a Dunán átkelését Duna-Földvárról… Ne essél kétségbe nemzetem! De ám egyszersmind úgy tégy, mint a kún sz. miklósi ifjúság… Harmincz ujonczot ád jelenleg e kis város,… erős és könnyű mind, mint a fiatal szarvas, vidámok, kiket anyjaik is tán mosolyok közt szültek… Oh ha ilyen volna az egész magyar hon ifjusága, csak úgy kiseprenők országunkból a hálátlanság szemetét. De honnan e tiszta lelkesedés Kún Sz. Miklóson akkor, midőn a szomszéd kun, hasonlóan szabad községekben szinte a sors huzáshoz kell folyamodni? Elmélkedni nincs idő, csak ennyit mondunk: Elöljárók, templom és iskola!" 

Miközben délen és az ország közepén katonáskodtak a kiskunok, a császári seregbe sorozott társaik haza vágytak a távoli Csehországból. A nádor huszárok októberben két csapatban szöktek haza Prága mellől. A hónap elején Sréter Lajos és Dessewffy Dénes vezetett haza egy kisebb csapatot. Október végén a kunszentmiklósi születésű Virágh Gedeon, valamint Hollán Hugó vezetésével tért haza közel kétszáz huszár. Őket már üldözték a császáriak, és veszteségeik, sebesültjeik is voltak a bátor jászkunsági huszároknak.

1848 végére a Kiskunság is kimerült a megpróbáltatások miatt. Nagyok voltak az anyagi veszteségek: az állandó katonáskodás miatt a termés nagy része betakarítatlan maradt. A hadviselés költségei miatt el is adósodtak a jászkun mezővárosok. November-decemberben még mindig vonultak a nemzetőrök a Délvidékre. Most már háromhetente váltották őket, de így is egyre többen igyekeztek kibújni a kötelezettség alól. Decemberben elterjedt, hogy a honvédsereg átszervezése miatt a nemzetőrök is tényleges katonák lesznek. Így a szolgálat négy évre terjedt volna, de ezt az önkéntes nemzetőrök nagyobb része nem kívánta vállalni.

Az osztrák csapatok is fenyegetően közeledtek Szentmiklóshoz. Január elején a császáriak bevonultak a fővárosba, a kormány menekült, a jászkun főkapitány, Szentkirályi Mór átállt az osztrákokhoz. Közvetíteni akart a veszélybe került Jászkunság érdekében, de Kossuth árulónak nyilvánította, Windischgrätz vasra verette. Február közepén az osztrákok megszállták vidékünket is. Kunszentmiklósra 13-án vonult be az ellenség. Előtte elmenekültek azok, akiknek forradalmi tevékenységük miatt volt félnivalójuk. Az osztrák katonák összeszedték a lakosságtól a fegyvereket, majd tovább vonultak. De egy tanácsnokot túszként magukkal vittek Budára.

1849 tavaszán a katonacsillag megfordulni látszott. Ekkoriban két fronton is sikerrel vitézkedtek a derék jászkunok. Március-áprilisban kiverték állásaikból a délvidéki szerbeket. A dicsőséges tavaszi hadjárat győztes csatáiban a Kökényessy Szaniszló vezette önálló jászkun zászlóalj tüntette ki magát többször is. A Függetlenségi Nyilatkozatot az egész Jászkunságban lelkesedéssel fogadták. Kunszentmiklóson népünnepélyt rendeztek. A főtéren a lelkes hazafi, Fördős Lajos református lelkész mondott gyújtó hatású beszédet. Néhány hét múlva, Budavár bevétele után a szentmiklósiak közel száz forintot küldtek a kormánynak. Az adakozásból összegyűlt pénzt a sebesült honvédek javára ajánlották föl.

A forradalom idején föllépett kiskun kerületi ellenzék tagjai további működését bizonyítja, hogy tudósítói – igaz, álnéven! – rendszeresen írtak a Marczius Tizenötödike című radikális fővárosi lapba, a márciusi ifjak újságjába. Egy ilyen tudósításból derült ki, hogy Kuntszentmiklóson 1849-ben időnként megjelent egy kéziratos helyi lap, Független címen. Sajnos eddig nem került elő egy példány sem ebből az újságból.

Június elején megjelent az ország határainál a hatalmas orosz sereg. A nemzet élet-halál harcba fogott. Július elején nyílt parancsban népfelkelésre szólította a hadvezetés a Kiskunságot. A kivérzett kiskunok ekkor még mindig ki tudtak állítani 286 lovas népfölkelőt. Azonban már ez sem segített a nemzeten. A jászkun tisztikar július 11-én Kunszetmiklóson tartott közgyűlést. Innen Halasra, majd Karcagra menekültek. Az utolsó közgyűlésre július 24-én Kunszentmártonban került sor, majd következett az összeomlás, a menekülés, a megtorlás.

 

 

Share