mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter

„A föld megőszült…”.Az összeomlás és a megtorlások

 

A világosi fegyverletétellel odaveszett a magyar szabadság! A muszka invázió nyomán a cár lábai előtt hevert a magyar honvédseregek ötvenhat zászlaja, s a gyermekifjú Habsburg császárt, Ferenc József lába előtt hevert az egész magyar haza. A császár vérebe, a bresciai hiéna, Haynau akkurátusan teljesítette a rábízott hóhérmunkát. Százakra rúgott a kivégzettek száma, ezrekre a tömlöcbe vetettekké, tízezrekre a bujdosóké, földönfutóké.  Különösen kegyetlenül üldöztette Haynau a forradalom vezetőit és a tiszteket. Közülük is főleg azokat, akik már a közös hadseregben is tisztek voltak. Ellenük a vád rendszerint felségárulás volt. Alig akadt család a hazában, ahol nem gyászoltak elveszett családtagot, nem sirattak börtönlakót, nem aggódtak eltűnt, idegen hazában bujdosó szeretteikért. A nemzet koszorús költője, Vörösmarty Mihály dermedt szívvel, meghasonlott lélekkel vetette papírra Előszó című versének iszonyú sorait:

 

“Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

A félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.”

 

A jeles gimnáziumáról, “népes intelligenciájáról”, vendégszeretetéről híres fölső-kiskunsági mezőváros, Kunszentmiklós is gyászolta szerencsétlen fiait, reszketett az elhurcoltak sorsáért, bujtatta az itthon maradottakat. Halálra ítélték Virágh Gedeont is, a hős nádor huszárt, majd kegyelmet kapott, és tizenhat évi várfogságra változtatták az ítéletet. Végül nyolc éven át raboskodott. Öccse, Lajos rövid fogság után rokkantan szabadult. Kilenc hónapja bujdosott már Virág Gedeon egykori iskolatársa, Petőfi barátja, a gerillavezér Ács Károly, amikor elfogták és halálra ítélték. Százhatvankilenc napot töltött a siralomházban, várva az ítélet végrehajtását. Végül kegyelmet kapott, de hatévi várfogságot szenvedett.

 

Londoni sörgyári munkások fölismerik és megverik Haynaut 1850-ben – a magyarországi véres tetteiért

 

Az ifjú Kelemen Mór az egyik Kossuth-nóta állítólagos szerzőségéért, meg a Petőfi melletti korteskedésért ült hat hetet, pedig ő Komárom várából jött haza, menlevéllel a tarisznyájában.

De a költő elestét, hősi halálát sem akarta elhinni a nép: hol itt, hol ott látták fölbukkanni. Nem akarták elhinni a szentmiklósiak sem: visszavárták őt, s vele együtt a város korábbi, közkedvelt székálló legényét és lovas bajnokát, “István öcsémet”, Petrovics Istvánt is. Csakhogy ötvenhárom szentmiklósi legénnyel együtt Istvánt is büntetésből hurcolták idegen tájakra, császár bakájának, ráadásul a katonaság után még be is börtönözték. Látogatni sem merték otthonában Virág Lajost, Gedeon öccsét. Az egykori tüzér tisztet rövid fogság után előbb besorozták a császári seregbe közlegényként, utóbb azonban súlyos sebesülései miatt hazabocsátották. 

A hatóságok szemmel tartották a volt képviselőt, Petőfi ellenlábasát, Nagy Károlyt is. Időnként jelentést kellett írni a viselkedéséről. Ő ugyanis a forradalom és szabadságharc idején végig azzal a radikális csoporttal szavazott, akik közé tartozott volna Petőfi is, ha követté választják. Nagy Károly bűnét az is tetézte, hogy a kormány mellett mindvégig kitartott.

A volt honvédek közül sokan hónapokig bujdostak a tágas határú tanyavilágban, hogy elkerüljék a kényszerű besorozást. De amíg elő nem kerültek, a családjukhoz katonákat szállásoltak be, s a megszálló katonaság természetben is sarcolta a lakókat. Juhász Pál hetven éves szentmiklósi gazdának három fia vett részt a szabadságharcban. Ezért kellett bűnhődnie: "Hozzám büntetésből két katonát adtak, s nekem azokat élelemmel el kellene látnom, de szegénységem miatt nem hogy mást láthassak el élelemmel, de magam is, ha csak jó atyámfiai nem küldenek ennem, majd éhen halok el… Fiam hollétét, pedig nem tudom. Egy fiam már be van sorozva, s egy meg katonaságába halt meg…" - írta ekkoriban Jászberénybe, a kerületi hivatalnak címzett panaszos levelében az idős ember.

Akadtak jó néhányan civilek is, akiknek bujkálniuk kellett, legalább addig, míg a megtorló harag első hulláma elcsitul. Valahol a messzi határban rejtőzködött majd’ egy esztendeig, pusztai pásztorok jóvoltából Fördős Lajos református lelkész. A “mézajkú pap” (egy átutazó nevezte így még 1847-ben!), a forradalmár lelkipásztor a szószékről is támogatta a követjelölt Petőfit, buzdította a szabadságért hadba vonulókat, s gyújtó hangú beszédben magyarázta a népnek a Habsburgok trónfosztásáról szóló Függetlenségi Nyilatkozatot. A volt városi tisztviselők a saját tanyájukban húzódtak meg, s jó ideig kerülték a belső házukat, a sokadalmat. A magukat enyhébben kompromittáltak nem mozdultak ki otthonukból, távol a forradalom alatt lelkesen vállalt közügyektől.

 

Az élet újraindul

 

Ilyen előzmények között indult újra lassanként az élet az 1850-es években, ebből a dermedt állapotból ocsúdott, tért magához az idő multával a magyar nép, s akart élni tovább, ahogy lehetett. “Nem cselekvőn ellenállva” próbálta túlélni a mindenható belügyminiszterről Bach-korszaknak nevezett évtizedet. Múltak a hónapok, évek: óvatosan előmerészkedtek az itthon “pusztázó” bujdosók, szabaduló levelet kaptak a császári hadseregbe büntetésből besorozott egykori honvédek. Később az uralkodó is magyar földre merészkedett. Aztán megnyíltak olykor a börtönkapuk, s kiszabadult a foglyok egy-egy csoportja. A sok szabadulónak újra meg kellett lelnie a helyét a világban, leginkább az egykori otthonában.

A megszálló osztrák katonai hatalom mellett 1849 végére berendezkedett a szintén Bécsből szervezett polgári hatalom is, amely Haynau 1850. júliusi leváltása után Bach belügyminiszter irányításával teljesen átvette a hatalmat Magyarország fölött. A belügyminiszter siserahada, a sok “civilizátor” ellepte az országot. A közigazgatást osztrák hivatalnokok, császári biztosok szervezték újjá. Az új hatalom idegen, lélektelen bürokratái, az őket oltalmazó fegyverek árnyékából intézkedtek – gyáván, erőszakosan.

Jöttek, hogy “osztrákosítsanak”, hogy az egységes Birodalom gyarmatává süllyesszék a magyarságot. Parancsba adták, hogy „a volt magyar kormány rendeletei és hirdetései… a jegyzőkönyvekből az olvashatatlanságig kitörlendők.” Jöttek, hogy az udvarhoz hű, idegen ajkú tisztviselőkkel rakják tele a hivatalokat, s hogy előírják minden nyilvános helyen a német szót. Jöttek, hogy soha nem látott-hallott adókkal, illetékekkel sújtsák a népet, hogy a kaszárnyákat telerakják a császár katonáival, s hogy ahová nem jutott katonaság, oda zsandárokat telepítsenek. Jöttek, hogy irtsák a forradalom emlékét, a szabadság, a függetlenség gondolatát.

Megszámlálták az otthonukban maradtakat, mert fontossá vált a hatóság számára a lakosok pontos nyilvántartása. Kunszentmiklós lakóinak száma háromszázzal csökkent az 1848-as lélekszámhoz képest: hiányoztak az elesettek, a bujdosók és a császári seregbe sorozott közkatonák. 

Történt azért a “civilizátori” tüsténkedés közben több hasznosnak bizonyult változás is: szétválasztották a közigazgatást és a törvénykezést, megszámoztatták a házakat és nevet adattak az utcáknak,. Elrendelték a földek kataszteri fölmérését a földadó bevezetéséhez. A nyilvántartáshoz megalakultak a járási telekkönyvi hivatalok. Gőzerővel épültek az új vasútvonalak, korszerűsítették az oktatást.

De a magyarság ezeket sem tudta jó szívvel elfogadni. A rab nemzetnek előbb a szabadságát kellett volna visszaadni, s csak utána következhetnék bármi, ami a javára, hasznára válhat. A fegyverek árnyékában is megtalálta a módját a lázadásnak a magyar: némán megvetette a korbácsot suhogtató, s a falat kenyeret odavető kezek gazdáit, dacosan befelé fordult, begubózott, szabotált mindent, amit ”ezek” hoztak, “ezek” akartak.

A különféle szintű vezetőket nem választották, hanem kinevezték. Valamennyi korábbi jászkun mezővárost községgé fokozták le. A forradalom helyi vezetői otthonaikban húzódtak meg, legföljebb kisebb hivatali tisztségeket vállaltak. Bankós Károly például közgyám volt 1850-ben Kunszentmiklóson. Ez sem volt azonban egyszerű dolog. Amikor a jászkun főkapitány a császári főügyésznek telekkönyvvezetőül ajánlotta a szentmiklósi Horváth Lászlót, ajánló levelében sietett megjegyezni: "Kötelességem felemlíteni, nehogy a legcsekélyebbet is elhallgassam, hogy Horváth az 1848-iki követválasztáskor - Petőfire szavazott." De még Petőfi ádáz ellenségét, Virágh Dénest sem alkalmazta az új hatalom, mert „a forradalomban kompromittálódott” személynek ítélték.

A szabadságharcban való cselekvő részvételüket a protestáns egyházak is megszenvedték. Nem tarthattak presbiteri gyűléseket, nem választhattak papokat és egyházi tisztségviselőket. Az idegen hatalom az oktató munkájukba is erősen beleszólt, intézkedéseivel nehezítette az iskolák fenntartását, törvényes működését.

Bors Károly Kunszentmiklósról 1892-ben írt könyvében így jellemezte a korabeli állapotokat: „Örökös zaklatásban élt a nemzet. Ez intézményeket mint idegen ismeretleneket, teljes szívéből utálta.; ahol lehetett, minden módon bosszantotta.” A hatalom rettegett minden gyanús dologtól. Egy kunszentmiklósi újsághír szerint 1851 februárjában a csendbiztos a kávéházban ült, amikor az utcán veszekedő csoport lármáját vélte hallani.  Kirohant és rátámadt a kávéház előtt békésen beszélgető emberekre. Azok rémülten eredtek futásnak, mire a segítségül hívott zsandárokkal elfogatta és börtönbe csukatta őket. Majd csak ez után derült ki, hogy a kávéházban ülő vándor hasbeszélő tréfája csapta be az ostoba és gyáva csendbiztost.

Testnek és léleknek a túlélésben is gyötrött állapotát így festette meg az Előszó záró soraiban a költő, előre megfogalmazva a Bach-korszak lényegét:

“Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjúságot hazud:

Kérdjétek akkor azt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?”

 

Kunszentmiklós az 1850-es évek derekán

 

A közigazgatás átszervezése utolérte a Jászkunságot is, amely korábbi különállásában formálisan maradt csak meg Jászkunság. A hagyományos jászkun hármas kerületi közigazgatás helyén öt közigazgatási járást szerveztek. Önálló járás lett a Felső-Kiskunság, Kunszentmiklós székhellyel. A jászkun mezővárosokat mind községgé „fokozták le”. Az igazságszolgáltatás is kikerült a Jászkunság hatásköréből, s az átszervezés után már a pesti országos főtörvényszékhez tartozott. A pénzügyi és a katonai igazgatás székhelye Szeged lett.

Az ötvenes években Szentmiklóson is folytatódott a közös földek fölosztása. Ekkorra már leginkább a legelők voltak csak közös használatban, de most nagy részüket szintén fölosztották. A közös legelők megszűnése után visszaszorult a külterjes állattartás, ez pedig magával hozta a távoli külső legelők korábbi szerepének átalakulását: a redemptus gazdák olcsón elvesztegették a lakóhelyüktől több tucat kilométerre fekvő, ezért csak igen drágán művelhető földeket.

A közelben lakó, pásztorkodó emberek vették meg Kerekegyháza, Orgovány, Szank és a többi korábbi kiskun puszta földjeit. Tanyákat, tanyaközpontokat építettek, majd megalakultak sorra az új telepítésű községek, közülük is elsőként Kerekegyháza 1857-ben.. A sokszor silány, homokos földeket az új gazdáik emberfeletti munkával tették termővé. Ekkor alapozták meg a Duna –Tisza köze későbbi virágzó szőlő-gyümölcs- és zöldségkultúráját.   

Az ötvenes években a kunszentmiklósi járási kapitány Bibó Károly volt. Ő magyar érzelemmel, a Felső-Kiskunság népének érdekeit szem előtt tartva viselte terhes hivatalát. A hatalom utasítását megtagadva magyar nyelven vezette a hivatal iktatókönyveit. Arra hivatkozott, hogy a hivatalban senki sem tud németül.

A helyi adóhivatalt a két kerületi ház egyikében rendezték be. Itt szálltak meg a katonatisztek 1848 előtt, ha katonaság állomásozott a városban. A másik kerületi házban a csendőrlaktanyát helyezték el. Később ide települt a kerületi kapitányság, 1863-ban pedig az Úri Kaszinó alakult itt meg. (Most az általános iskola alsó tagozatosai használják az időközben egybeépült két házat.)

A közös földek felosztása, a viszonylag sok megművelhetetlen terület és a lélekszám növekedése földhiányt okozott a mezőgazdaságban. Ezért az 1850-es években a szentmiklósi tanács évről évre bérelte Adacs pusztát. A bérbe vett földeket aztán tovább adta a gazdáknak szántásra, legeltetésre. Kunszentmiklós határa fátlan, erdőtlen volt, csak Orgoványon, Szankon voltak kisebb erdők. Az ottani puszták felosztása után égetővé vált a fásítás, erdőtelepítés a belső határban. Az 1850-es években fásítani kezdte az elöljáróság az országutakat két oldalt. Az Epreskertben (Város kertje) pedig faiskolát telepítettek, ezt a városi kertész gondozta.

Nagyobb építkezésekre sem került sor ebben az évtizedben, bár alkalmaztak már városi mérnököt is, akinek legfőbb dolga a belső városmag rendezése volt. 1855-ben épült meg a Bakéron az új, „háromlikú” kőhíd. Ezt a hidat 1944-ben robbantották föl a visszavonuló német katonák. A híd a kenyérbolt és a gimnáziumi tornaterem közt állt, amíg „nem húzták csőbe” a Bakért az 1980-as évek elején.

Az egészségügyben annyi változás történt ekkoriban, hogy 1855-ben megszervezték a városi orvosi állást a seborvosi mellé. Az első városi orvos Técsy József lett, ő közel fél évszázadon át gyógyította a helybelieket. 1859-ben újraalapította a város a kórházát, három ággyal. A következő évben halt meg Balog József, a szentmiklósiak tudós seborvosa – szegény emberként. A város költségén temették el.

A református egyház papjait, tanítóit forradalmi tevékenységükért sokáig gyanakvással kezelte az elnyomó hatalom. Az ötvenes évek elején Kelemen Gergelyt, a gimnázium professzorát mozdították el állásából. 1856-ban Fördős Lajost Kecskemétre hívták papnak az ottani hívek. Utódjának Könyves Tóth Mihályt választották a szentmiklósiak Debrecenből. Könyves Tóth épp, hogy kiszabadult a börtönből. Nem is kapott engedélyt a papi működésre. Ekkor meghívták a 48-as honvédhadnagy Szász Károlyt, aki Nagykőrösön Arany János tanártársa volt korábban. Amikor Szász átment Szabadszállásra 1863-ban, helyére a szintén kompromittált Könyves Tóth Kálmánt (Mihály fiát) hozták el papjuknak a szentmiklósiak. Tóth Kálmán 1866-ban Lacházára került, akkor választották a helyére Baksay Sándort, aki fél évszázadon át volt vezető lelkésze a gyülekezetnek.

 A reformátusok iskolája is veszélybe került az 1850-es években. Az Entwurf, az új osztrák tanterv alig teljesíthető megmaradási feltételeket szabott a vidéki kis gimnáziumok számára. Veszélybe került a kunszentmiklósi gimnázium léte is, Szabadszálláson pedig már egyáltalán nem vállalták az új feltételeket. Az ötvenes évek elején algimnázium lett a szentmiklósi, négy osztállyal, hat professzorral. De mivel a központi elvárásokat így sem tudta teljesíteni, magán-algimnáziummá nyilvánították 1852-től. Végül 1854 októberében a helytartótanács a gimnáziumot rendeletileg megszüntette.  Ekkor Bibó Károly járási kapitány elnökletével a helyi közgyűlés megszavazta, hogy a város vagyonának egy részét a nyilvános algimnázium fenntartására fordítja.

Lacháza felszólította a másik két települést, hogy ők is támogassák a környék egyetlen gimnáziumát. A segítő kezdeményezések nyomán 1856-ban felépítették az iskola parókia felőli szárnyát, igazgatót választottak, és folytatódott a tanítás. A gimnázium első nyomtatott értesítője (évkönyve) 1856-ban jelent meg, ezt Csabai Imre igazgató szerkesztette. Az igazgató a következő évben Kecskemétre került, hamarosan az ottani református gimnázium jeles igazgatója lett, a szentmiklósi algimnáziumra pedig további nehéz, küzdelmes esztendők vártak, egészen Baksay Sándor 1866-os lelkésszé választásáig.

A minden kezdeményezésre gyanakvással figyelő hatalom a kulturális szerveződéseket, eseményeket is szemmel tartotta. 1850-ben olvasótársaság alakult a városban, ezt azonban nyolc hónap után betiltotta a hatóság. Aztán Magay Károly (volt 48-as nemzetőr, Petőfi-kortes) újraszervezte, de 1854-ben megint betiltották. Leginkább mégis csak a templomban, az iskolában és a fogadóban érezhette magát magyarnak a magyar, az istentiszteleten, a tanári előadáson, vagy éppen egy színjáték közönségeként. Hiszen itt is, ott is tisztán zengett a magyar szó, akár valamelyik zsoltár, akár egy költemény, vagy épp egy népdal dallamába szőve. A viszonylag több szabadsággal bíró, szabadabban mozgó, s persze jócskán szabad szájú színészek érkezése rendre ünnepszámba ment: a játék varázsa, a felszabadult kacagás, színész és közönség cinkos összekacsintása a perzekutorok kifigurázásakor, a hazafias érzelmű darabok, dalbetétek előadása – mind úgy kellett a népnek, mint egy falat kenyér.

 

 

 

Ekhós szekérrel utazó vándorszínészek

 

Ezekben a társulatokban jeles színészek is megfordultak a városban. Az ötvenes években játszott Szentmiklóson Gertrudist a Bánk bán-ban Prielle Kornélia is, akit Debrecenben Petőfi feleségül kért. (Ő idős korában Szabadszállásra ment férjhez, s ott is van eltemetve.) Többször hazatért játszani a kor ismert szentmiklósi származású színésze és direktora, Baky Gábor is. 1854-ben került Kunszentmiklósra Bors Károly egy színtársulattal. A csapat csődbe ment és szétszéledt, Bors maradt a városban és hivatalt vállalt. Az 1880-as években nyomdát vett, újságot alapított, majd megírta a város történetét.

De a színészek csak ritkán jöttek. Itt volt viszont a helybeli ifjúság: magyaros ruhát ölteni, magyarul dalolni, magyar táncot járni - erre adtak alkalmat a farsang idején rendezett bálok, korabeli nevükön a “dalidók”. Ezeket már csak azért is engedélyezni kényszerült a hatalom, mert általában jótékony céllal hirdették meg az ifjú szervezők: hol az iskola könyvtára, hol a szegény sorsú tanulók, hol, a városi “kóroda”, a szegénykórház javára mulatták át az éjszakát. A fiatalabbak önfeledten ropták a csárdást, az idősebbek békésebben, Karikás Ferkó “sírva vigadó” hegedűszavába fűzték a halk nótaszót. Így is, ezeken az alkalmakon is a forradalom emlékét őrizték az emberek a szívükbe rejtve.

 

Kunszentmiklósnak és a Fölső-Kiskunság kun településeinek Bach-korszakbeli népességéről és gazdaságáról egy egykorú kiadványból is tájékozódhatunk. A könyv, Palugyay Imre: Jász-kun Kerületek s Külső Szolnok vármegye leírása (Pest, 1854.) című munkája, Kunszentmiklós 1852-esn állapotát mutatja be:

“Járási főhely… Fekszik a Dunának Bak-ér nevü szakadéka mellett… Éghajlata… egésségtelen, makacs váltó lázakkal: egésségesek a betegekhez = 1:3-4…Területe a hozzá tartozó Kerekegyháza, Orgovány, Szank pusztákkal együtt 58458 hold, melyből szántóföld 14095 hold, kaszáló 15441 hold, legelő 15823 hold, szöllö 477 hold, erdő 3109 hold, nádas 328 hold, “viz állás, sivány homok, haszonvehetlen 9181 hold. A legelő átallában véve kopár; – a szántó és kaszálló földeket is a Duna és Turján vize szokta leginkább boritani. Folyóvize nincs, tavai s mocsárai tavaszszal több ezer holdat foglalnak el.”

 Kiderül a továbbiakban az is Palugyay adataiból, hogy a település népessége 6210 fő, közülük magyar 5991, német 10, cigány 86, héber 123 lélek. Vallására nézve római katolikus 1369, református 4650, evangélikus 59, görög (ortodox) 9, héber 123, sőt, a reformátusok és a katolikusok temploma mellett “itt a zsidóknak is van Zsinagogájuk.” Foglalkozásuk “…mezei gazdálkodás, baromtenyésztés s csekély ipar üzlet.” Kereskedő és különféle iparos 116 fő. Termesztenek 2500 tonna kalászost, ugyanannyi szénát, és 250 tonna kukoricát. Tartanak 900 lovat, 1900 szarvasmarhát, 8300 juhot.

Az oktatás állapotára is kitért a szerző. A római katolikusok háromosztályú elemi iskolájában 75 tanuló jut az egyetlen tanítóra. “A helvét vallásuaknak VI. osztályú gymnasiumában 2 tanitó alatt 34 fi tanuló, és III. osztályú elemi iskolájában 4 tanitó alatt 215 fi 166 leány, összesen 381 tanuló; a tanoda épületek mind jó karban.” 

A fegyveres hatalmat egy katonai lovas század mellett a csendőrség képviselte, méghozzá egy őrmester és egy káplár alatt hat legény.

Az adatok végére érve tartozunk a teljes igazságnak azzal, hogy a hatezres lélekszámba beleértendő a három nagy “külsőség”, a kerekegyházi Kunpuszta, valamint Orgovány és Szank puszták akkori népessége is. A város belterületén és a belső határában, a kiterjedt tanyavilágban élők száma az évtized elején mintegy 5000 fő lehetett.

 

Betyárvilág a Kiskunságban

 

Nem mindenki tudott vagy akart azonban alkalmazkodni az új, mostoha politikai viszonyokhoz, s a gazdasági élet változásaihoz. A rideg állattartás visszaszorulásával sokan elveszítették a kenyerüket. Mások a császári hadsereg elől bujdostak, vagy a csendőrökkel gyűlt meg a bajuk. Akiket kivetett a társadalom, azokat befogadta a puszta. A két folyó közén éppen ebben a másfél évtizedben tartotta magát leginkább a betyárvilág.

A betyárok elsősorban a pénzes zsákmányra vadásztak. Amikor 1852-ben a szentmiklósi tanács két elöljárója Szankon beszedte a településnek tartozóktól az adósságukat, éjszaka betyárok törtek rájuk, és kirabolták őket. Előszeretettel fosztogattak az út menti csárdákban, rajtaütve az éjszakára megpihenő utazókon. De enni naponta kellett, így aztán a szegényebb tanyai emberek se voltak biztonságban, csak ha segítették a betyárokat. A kút közelében egy fába volt beverve a tanyaudvaron a „betyárszög”. Erre akasztotta a gazda a tarisznyát az elemózsiával, amiért éjszaka jöttek el a betyárok.

Szentmiklósnak is volt két „saját” betyárja. Horváth Péter Dönti Peti néven volt közismert bandavezér az 1850-es évek végétől. A Szentmiklóshoz tartozó orgoványi pusztáról származott. A bandájához tartozott a szentmiklósi születésű Baski Gyuri. Róluk betyárnóták is születtek:

                     Dönti Peti ha kimegy az erdőre,

                     Pisztoly, puska van annak a zsebébe,

                     Pisztoly, puska nem látszik a subától,

                     Dönti Peti nem fél harminc zsandártól.

Máig éneklik nálunk, jól ismert dallamra, Baski Gyuri nótáját:

                     Szentmiklósi kertek alatt

                     Baski Gyuri zabot arat,

                     Zabot arat a lovának,

                     Szeretőt keres magának.

Dönti Peti bandája 1860 táján egyesült az öreg Bogár Imre Félegyháza környékén ténykedő csapatával.  Később egy osztozkodás során Bogár Imre lőtte agyon a magának többet követelő rivális bandavezért, Dönti Petit. Holttestét állítólag egy kútba dobták Kötöny pusztán, zsebébe kilenc tallért tettek, hogy aki megtalálja, abból eltemesse. Baski Gyuri élete 1862 júniusában egy benei tanyán ért véget. Ide szorult a zsandárok elől, akik rágyújtották a tanyát. Ő azonban nem adta meg magát, hogy elkerülje a biztos bitót, inkább agyonlőtte magát a saját puskájával. A banda országosan ismert, hírhedt tagja volt az ifjú Bogár Imre, akit két héttel Baski Gyuri halála után fogtak el egy csongrádi tanyán, alvás közben. A rögtönítélő bíróság egy hét múlva Pesten halálra ítélte. A húszéves, híresen szép fiatalembert a nép (főleg a nők) rokonszenve kísérte utolsó útján. Ezrek könnyezték meg, a hatalom ellen fegyvert fogó daliát látták benne sokan. Hamarosan balladai hős lett belőle.

 

 

 

Színezett tükrös domború faragással a Budapesti Néprajzi Múzeumban, felirata: „Itt utazik Bogár Imre” (Magyar Néprajzi Lexikon)

 

A betyárok utolsó nagyobb akciójára 1864-ben került sor a környékünkön: a közeli Szenttamáson négy betyár hajtott végre rablótámadást, de egy bátor szentmiklósi vadász a puskájával meghiúsította az akció sikerét. A betyárok közül kettőt a rablás helyszínén agyonlőtt, a harmadik öngyilkos lett, mielőtt elkapták volna a zsandárok, az utolsót pedig a szentmiklósi határban, az alszögi szőlőben fogták meg, s végül Kalocsán került bitóra. Néhány esztendő múlva pedig Ráday Gedeon gróf királyi biztosként végleg fölszámolta a Duna – Tisza köze betyárvilágát, befellegzett akkoriban a szentmiklósi betyároknak is..

 

Kunszentmiklós a kiegyezés előtt

 

Kazinczy Ferenc születésének centenáriumát 1859-ben már országszerte csöndes tüntetésként, a nemzeti ellenállás ünnepeként élték meg az emberek. Szentmiklóson a városháza dísztermében tartottak emelkedett tisztelgést a nagy költő és nyelvújító emléke előtt. Ugyanilyen csöndes tüntetésként élte meg a városháza közönsége 1860 nyarán a református pap, Szász Károly templomi emlékbeszédét a Széchenyi gyászünnepélyen. Néhány hónap múlva, november elsején ugyancsak a városházán hegedült a világhírű hegedűművész, Reményi Ede, aki az Akadémia javára varázsolt a hangszerével. “A Rákóczyt kértük tőle, de ő a Szózatot adta helyette. Oh mennyi taps! oh milyen forró öröm!  – rajongott a művészért a Vasárnapi Újság hasábjain az alkalmi vidéki levelező, maga a pap-költő, Szász Károly. A forró sikerű előadás után a művészt a város díszpolgárává avatta a szentmiklósi városvezetés. Még abban az évben magyaros bált is rendeztek a városháza dísztermében, szintén az Akadémia tiszteletére és javai gyarapítására. A bál után a rendezők 1000 Ft bevételt juttattak el az Akadémiához, ez is hazafias gesztus volt a javából!

Ezek a rendezvények már azt a várva várt országos politikai fordulatot jelezték. A fordulat  meg is érkezett 1860-ban. A kiváltó okok között egyaránt szerepelt az elnyomó intézkedésekkel szembeni csöndes belső ellenállás, az úgynevezett „passzív rezisztencia”, meg Ausztria háborús vesztesége is. Bach menesztése, majd az októberi diploma kihirdetése esélyt adott az új alkotmányos korszakra.

 A Jászkunságban Balajthy Vendel, az 1848-as kiskun kapitány kezdte újraszervezni a régi hármas kerületi rendszert. 1861 márciusától lépett életbe az új önkormányzati szervezet, lényegében 1848-as alapon. Az 1861-es követválasztást Kunszentmiklóson tartották. A helyi ügyvéd, „jogtudó tanácsos”, Virágh Dénes lett a képviselő. Annak ellenére őt választották, hogy Petőfi megbuktatásában kulcsszerepet vállalt Kunszentmiklóson 1848-ban, amikor főbíró volt. Pedig most indult ellenében az öccse, a szabadságharc tisztje, Virágh Gedeon is.

Az áprilisban összeült nemzetgyűlést az újra erősödő abszolút hatalom augusztusban föloszlatta. Megkezdődtek az erőszakos adóbehajtások, majd október végén betiltotta a kancellária a megyegyűléseket, s következett az ún. Schmerling-provizórium ideje.

Az 1861-es szűk félév országos politikai változásait a szentmiklósiak is diadalmámorban, majd ismét csak gyászban élték meg. Tavasszal a helybeli ifjúság még – Bors Károly szavaival - „elröpítette a sasokat”, a kétfejű sasos császári jelvényeket a közhivatalokról, és fehérre meszelték a járási kapitányság előtt álló fekete-sárga oszlopokat. Főbírónak ekkor a 48-as forradalom egyik helyi szervezőjét, a későbbi nemzetőr Magay Károlyt választották, s a helyi tisztségek betöltőinek is egyaránt kipróbált, egykori “negyvennyolcasokat” választottak.

 „Jöttek a magyar öltözetek, magyar kucsmák, sarkantyús csízmák. A dinom-dánom napok bekövetkeztek az alkotmány visszaállítása örömére. De csak kevés ideig tartott az öröm.” – írta Bors Károly. Eljött ennek a böjtje is. 1861 decemberében 250 császári katonát szállásoltak be Kunszentmiklósra, hogy behajtsák több évre visszamenőleg az elmaradt adókat. Addig maradtak itt – családonként akár tíz-tizenkét katona, - amíg az adóhátralékot be nem hajtották. Ekkor a tanács, tisztségviselőivel együtt, lemondott.

A kiegyezés ügye néhány évet késett még ugyan, de a Bach-korszakhoz képest kétségtelenül enyhült Bécs politikai elnyomása. A kiegyezésig tartó néhány évben a Jászkunság a maga szervezeti rendjének belső reformjával foglalkozott. Belátták a vezetői, hogy ha újra alkotmányos világ következik, a régi jászkun közigazgatás már nem tartható tovább változatlanul. Korszerűsíteni kell azt, igazodni kell az ország általános rendszeréhez.

Időközben 1863-ban az egész országban az aszály volt az úr: emberek haltak éhen. Áprilistól novemberig egy csöpp eső sem esett. Nem termett meg a következő évi vetőmag sem. A jószággal a házak tetejéről etették a zsupszalmát, nádat. A szentmiklósi városházán kétszáz szegényre főztek naponta. Az ínség miatt újra bevezették a statáriumot, a rögtönítélő, szigorú bíráskodást 1864-ben. (1849 és 1854 között már volt statárium, de akkor inkább politikai okból tartotta fönn a hatalom a rendkívüli bíráskodási formát.)

1865 márciusában újra megalakulhatott Szentmiklóson az olvasóegylet, és vele együtt alakult meg a dalegylet is. Augusztusban az „országos dalár ünnepélyre” az elrongyolódott, másfél évtizeden át rejtegetett negyvennyolcas zászló alatt büszkén vonultak föl Liszt Ferenc előtt, majd sikeresen szerepeltek a szentmiklósi dalosok.

Az országos nagypolitikában újabb jelentős elmozdulást idézett elő a kiegyezés irányában Deák 1865-ös húsvéti cikke. A cikk nyomán beálló újabb politikai enyhülés megtette hatását a Jászkunságban is. Az ismét választással történő tisztújításon Balajthy Vendel lett a főkapitány, kiskun kerületi kapitánynak pedig a volt 48-as szentmiklósi nemzetőrt, Aczél Lajost választották, aki a kiskun kerületben már 1864-ben elérte, hogy Fülöpszálláson és Szabadszálláson a Bach korszak előtt szokásos módon, választással kerüljenek tisztségükbe a helyi tanács tagjai.

Az 1865-ben újra összeülő országgyűlésbe a kiskunsági választók azt a Szász Károlyt küldték, aki előbb kunszentmiklósi, majd szabadszállási református papként belülről is kitűnően ismerte a sajátos jászkun viszonyokat, így hatékonyabban képviselhette választói érdekeit. Szász mind nevesebb író is volt, aktív közéleti ember, aki az országos nagypolitikában is otthonosan mozgott. Így számos képviselőtársával együtt ő is jelentős szerepet játszott a „deáki mű”, a kiegyezés tető alá segítésében.

 

Share