mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter

A település és lakói a századfordulóig

 

Békés, csöndes, fejlődést szolgáló negyedszázad következett a Jászkunság megszűnte után Kunszentmiklóson. Ha lassuló ütemben is, de folyamatosan nőtt a lakosság száma. A hetvenes évek közepén még csak hat és félezer ember lakta, ám a század végére már elérte a lélekszám a nyolcezret.

Belső szerkezetében jelentősen átalakult a lakosság összetétele. Csökkent a törzslakos, református gazdaréteg aránya. Egyrészt fogyott a körükben a születések száma, másrészt a beköltözők, akik ebben az időben leginkább a Felvidékről jöttek, inkább katolikusok voltak továbbra is. Ezek a szegényebb, többgyermekes mezőgazdasági munkások, cselédek a település hagyományosan katolikus népességű, mélyebb fekvésű nyugati peremén zsúfolódtak össze, a „külvárosok” népét gyarapították.

Még mindig alig keveredtek a népesség különböző csoportjai. A „belsőváros” szűkebb utcáiban, a mai Mészöly Pál, Apostol Pál, Wesselényi utcákban éltek a kisebb iparosok, kereskedők, és ide húzódott egy tömbben, a zsinagóga körüli mai Kuruc, Szép és Bankós Károly utcákba a helybeli zsidóság. A cigányság a délnyugati Székszélen élt. Igen népes volt a település határa: legalább hatszáz tanyában közel háromezer ember lakott, vagyis tanyán élt minden harmadik kunszentmiklósi lakos. Tanyacsoportok alakultak ki (Bábony, Bösztör, Szedria, Bodakút), tanyasorok húzódtak a határ egyes részein (Paprét, Szilos, Bakérhát, stb.)

A cigányság száma ekkor nem nőtt feltűnően, viszont a zsidók lélekszáma igen. A századfordulóra mintegy háromszáz fős zsidó kolónia élt Kunszentmiklóson. Ők belső életformájukban viszonylag zárt közösséget alkottak, de a település életében igen aktív szerepet vállaltak. Főleg a kereskedelemben és a kézműves iparban ténykedtek, de egyre több értelmiségi került ki közülük.

A vezető társadalmi csoport – csökkenő arányú lélekszáma ellenére - továbbra is a redemptus leszármazottakból álló gazdaréteg volt a városban. Ők alkották az úgynevezett közbirtokosságot.

A közbirtokosság gazdasági alapú szerveződés, amely természetesen nem volt azonos a politikai községgel, a tulajdonképpeni teljes lakossággal. A település közös földjei a Jászkunságban eleve nem a politikai község tulajdonában voltak, hanem a redemptusokéban, s így a Jászkunság fölbomlása után a közbirtokosság birtokába kerültek. A megyébe olvadást követően a megye jövedelmét is gyarapította volna a közös földek bevétele, ha a nagyközségi adminisztráció kezelte volna azokat. Arról nem is szólva, hogy a település maga is jóval szegényebb lett a korábbinál, mivel kikerült a kezeléséből a közös földek haszna. A közbirtokosság viszont önállóan gazdálkodott a közös földekkel. Kezelte és helyben tartotta annak bevételeit, míg végképp föl nem osztották a közös birtokot.

 

Mezőgazdaság

 

A helyi képviselő-testület 1888-ban határozta el, hogy fölosztja azokat a maradék közös földeket, amelyek még mindig a közbirtokosság tulajdonában voltak.  Ezek főleg közlegelők, erdők és nádasok, egy részük a már önálló községként létező Kerekegyháza, Orgovány és Szank határában feküdt. 

A fölosztás során a közbirtokosság jelentős vagyonrészt juttatott iskolai alapra a református egyháznak, de a híveinek számaránya szerint kapott birtokot a katolikus egyház és az izraelita hitközség is. Ugyancsak területet szereztek a volt pusztákon működő leányegyházak, valamint száz-száz holdat kihasítottak faluközpontnak Szankon és Orgoványon, mert ezeken a helyeken akkor még a kiterjedt tanyavilág alkotta a létező, illetve a leendő községet.

A mezőgazdaságban folytatódott a korszerűsödés, zajlott az átállás a belterjes, tanyás gazdálkodásra. Az 1870-es 80-as években fölgyorsult a gazdaságok gépesítése, egyre több munkafolyamatba vonták be a gépeket. Ekkor búgtak föl aratás után a szérűkön az első cséplőgépek. Az aratás még sokáig kézi erővel, kaszákkal folyt, de a cséplést már gépesítették. Gőz lokomobilok hajtották ezeket a gépeket.

 

 

A neves kunszentmiklósi festő, Cserna Károly képének címe: Szántás ökrökkel

 

 

A szarvasmarha már istállós tartású volt, de itt még a tiszta magyar fajtát tartották inkább. A juhászatban jelen voltak még a hosszúszőrű magyar fajták is, de már erős többségben volt a merinói. A mangalica disznó zsírját és szalonnáját a pesti és Pest-környéki piacokon adták el.

A nyolcvanas évek nagy felfedezése volt a libatartás. Ekkoriban több bevételt hozott a liba még a birkánál is. A libalegelőket külön kellett kijelölni, mert a liba után a nagyobb jószág nem legelt. Máig Gúnárvárosnak hívják azt a rétet a város határában, ahol a legtöbb libát tartották. Ugyancsak „libaparadicsom” volt a települést nyugatról fél karéjban ölelő Székalja. A tömeges tartás a csatornázások, a vadvizek lecsapolása után szorult vissza, a nagy vízigény miatt.

Még 1876-ban is komoly károkat okozó árvizek voltak. Ezután kezdtek hatékonyabb csatornázási és védőtöltés terveket készíteni a belvizek és árvizek ellen, de a nagy munkálatok majd csak az első világháború után fejeződtek be.

 

Ipar, kereskedelem, közlekedés, városkép

 

Az iparban is jelentős változások történtek. Még 1872-ben rendeletileg megszüntették a céheket, és megkezdődött az iparosok egységes testületekbe tömörülése. A kunszentmiklósi Ipartestület 1884-ben alakult meg, és 1895-ben készült el új, önálló székháza. (Az épület ma is áll a Wesselényi utcában!)

1884-ben nyílt meg az első szikvízüzem, és ugyanekkor a régi Serházban laskagyár (maceszkészítő sütőipari üzem) kezdte meg a működését. Mintegy harminc leánynak, asszonynak jutott itt munka.

Új gőzmalmot épített 1884-ben Kovács Antal, majd szintén ő 1891-ben megépítette a mai malom elődjét. A tőkés iparosodás egyik elvetélt kísérlete volt a szentmiklósi sertéshizlalda terve. A mozgékony vállalkozó, gőzmalmos Kovács Antal álmodott meg egy részvénytársaságot, amely a malom többcélú hasznosítására szerveződött volna. A tervben szerepeltek a környező községekben fölállítandó liszt raktárak, sertéshizlalda a mai TÜZÉP telep helyén, továbbá gőzfürdő a malom „fáradt gőzének” hasznosítására. Mivel azonban dr. Téchy József járási főorvos a fürdőnek „használás tekintetében jövőt egyáltalában nem jósolt”, ennek tervét már az alakuló értekezleten elvetették.  A szervező bizottság összehívott még egy értekezletet, hogy ismertessék a terveket és kibocsássák a részvényeket. Itt azonban már nem jelent meg kellő számú érdeklődő. A nagyszabású terv így azután álom maradt.  

Az első pénzintézet, a Népbank, 1870-ben nyílt meg. Ez még nem tudott talpon maradni. 1874-ben megalakult a Kunszentmiklós Vidéki Takarékpénztár, ez illetékességi területét bővítve a századfordulón már a Kunszentmiklós – Dabasvidéki Takarékpénztár nevet viselte.

A vasút ötlete, amely a fülöpszállási ifjú segédjegyző, Beke Gábor fejéből pattant ki 1847-ben, akkor még korainak, s hamvába holtnak bizonyult. Legközelebb húsz évvel később bukkant föl egy másik, szintén elvetélt terv. 1869-ben a Pest – Kalocsa – Baja vasútvonal ügyében folyt levelezés, „lobbizás” a környékbeli településeken. Ekkor főleg Tass és Szentmiklós között zajlott a versengés, hogy merre menjen a vonat. Aztán ez a terv is elsüllyedt.

 

 

 

 

Az eredeti állomásépület képe, amikor még az oldalszárnyak „kétablakosak” voltak

 

1879-ben kezdték a Budapest – Zimony vasútvonal építését. Ez végül tassi földeken haladt el, akkoriban ugyanis még az állomáson innen, a zsidótemető mellett húzódott Szentmiklós határa. Az állomás épülete 1882-ben épült föl, és a következő évben indult meg a közlekedés is a vasúton.

Pest és Szentmiklós között az első évben három, a következőben pedig már négy vonatpár közlekedett. 1885-től üzemelt busz az állomás és a nagyközség főtere között. „A díszes kocsi kényelmes ülésekkel van ellátva, kiszállít 3-4 utazót is egyszerre” – hirdette szolgáltatását a korabeli tulajdonos a helyi újságban. (Ezt a buszt persze még lovak húzták!)

Közútjaink még a belterületen is földesek, burkolatlanok, esőben sárosak, kátyúsak voltak a századforduló táján. 1893-ban terítették meg először kaviccsal az Epreskert és a régi vásártér közti, meg a központtól az állomásig vezető utakat.

 

 

Városkép a tassi útról a 19-20. század fordulóján. Az előtérben a befagyott Székalja, hátul a régi katolikus templom tornya, a zsinagóga, a városháza és a református templom emelkedik a földszintes, nádtetős  „vályogváros” fölé

 

Kunszentmiklós, bár ekkor nem város, hanem nagyközség, mint járási székhely, a környék közigazgatási központja volt a dualizmus idején. A gazdacsaládok a Bakér két partját foglalták el. A Bakéron túl a településből kivezető főutakat is módos gazdaházak övezték. Az innenső oldalon a Főtérbe torkolló két „nagyutca” belső szakaszán már többnyire tisztviselők, értelmiségiek és iparosok éltek. A Főtér és közvetlen környéke fogadta be az állami és egyházi középületeket, nagyobb üzleteket. Ezekben az évtizedekben épültek föl a településmagnak, valamint a főutcáknak azok a nagy épületei, amelyek ma is meghatározó képét adják Kunszentmiklós belső részeinek. 

Folytak az építkezések, épület-átalakítások a nagyközség központjában.1878-ban épült meg az új parókia. Az eklektikus kúria-stílusú épület ma is áll és eredeti rendeltetése szerint használják. Ugyanebben a stílusban épült, a helybeli Szórádi János építőmester keze munkájaként, a takarékpénztár épülete a városháza mellett. Ezt az 1960-as években teljesen átépítették, 25 éven át mozi volt, majd diszkó. A református templom utolsó nagyobb átalakítására az 1890-es évek közepén kerül sor. Ezekben az években épült a három neoklasszicista, timpanonos oszlopokkal díszített bejárat, helyére került a ma is látható új toronysisak, a templomtető zsindelyére pedig palaborítás került.

 

 

Az 1878-ban épült református parókia

 

Oktatás, kultúra, hitélet, egészség

 

1880-ban nyílt meg a fölszögi óvoda – a mai épületében. Keletkezése emlékét idézi a falán a márványtábla.

A református egyház 1869-ben a népiskolai törvény nyomán az elemi iskolát átadta a községnek. A hatosztályos községi népiskola persze még évekig a református egyház épületeiben működött. Csak a millennium évében, 1896-ban épült meg a községi elemi népiskola az akkori Vasút utcában (a mai Rákóczi utcán.) Ez máig általános iskola. A katolikus és az izraelita felekezet ekkor még ragaszkodott saját elemi iskolájához. A zsidó elemi iskola a zsinagóga szomszédságában volt, míg a katolikusok új, emeletes elemi iskolát építettek a millennium évében.

 

 

A dualizmus-kori Vasút (ma Rákóczi) utca eleje, balra az állami elemi iskola,

jobbra a Bankós-ház

 

A református gimnázium mélyponton volt, mikor Baksay Sándor 1866-ban idekerült. Kevés diák lézengett a szegényes felszerelésű iskola falai között. Különböző okok miatt megtört gerincű és ambíciójú, olykor csekély képességű tanárok oktat(gat)ták őket. Az elemi iskola átadása után a református egyház több energiát tudott fordítani a gimnáziumra. Másfél évtizedes csöndes, szívós munka következett. Először az anyagi hátteret biztosította a fiatal, de nagy terveket szövő pap. Azután a tanári kart erősítette meg.

Szorgalmas és tehetséges tanárok kerültek ekkor Szentmiklósra. Szikszay Gusztáv, Bónis Károly, Melczer Károly, Apostol Pál, Pátkay Imre elfogadták otthonuknak ezt a települést, évtizedekre idekötődtek, családot alapítottak, igazgatták az iskolát, nevelték az ifjak új meg új nemzedékeit.

Az 1883-as középiskolai törvény reális helyzetértékelésre késztette a fenntartókat. Átmenetileg újra négy osztályos algimnáziummá szervezték át az iskolát. Ennek a követelménynek viszont minden értelemben kitűnően megfelelt az intézmény. 1886-ban fölépítették a mai öreggimnázium legújabb szárnyát, az ÁMK felé eső magasabb épületrészt. Nőtt a tanulók száma is, Baksay személyes vonzására idejöttek tanulni az ifjak a távoli Somogyból, Baranyából. A torna oktatására 1868-tól Bónis Károlyt állították munkába, a mai kollégium helyén volt a tornakert (gymnastika). A század végén az Öregtemető környékén jelölték ki a gimnazisták nagyobb játszóterét.

1891-ben ünnepelték Baksay Sándor kunszentmiklósi papságának negyedszázados évfordulóját. A polgári olvasó egylet délután a Széchényi kertben tartott népünnepélyt az akkor már a solti egyházmegye esperesi tisztét is betöltő Baksay tiszteletére.

Kórházunk a dualizmus idején is inkább szegényház, szociális otthon volt. Csak egy szobája töltött be valójában gyógyító szerepet, bár az is inkább elkülönítőként működött járványok idején.

 

Helyi sajtó; egyesületek

 

1883-ban Balogh János katolikus plébános – népnevelő szándékkal – hetilapot indított „Okos Magyar” címen. Ehhez Kispestről ide hozta Cherrier János nyomdászt a műhelyével. Ez volt Kunszentmiklós első nyomtatott hírlapja. Néhány hónap után a lap megszűnt, de indult egy másik, Bors Károly szerkesztésében, „Kunszentmiklós és Vidéke” címen. Egy év elteltével a Bors – Cherrier páros „Kiskunság” címen vitte tovább a helyi újságot. 1889-ben Bors Károly átvette a nyomdát, és egyedül adta ki, illetve szerkesztette a lapot – most már „Kiskunsági Híradó” címmel. Ez Bors 1894-es halála után hamarosan, a millennium évében megszűnt. 1898-ban megint Kunszentmiklós és Vidéke címen indult hetilap, és élt 1901-ig.

A dualizmus kora a szentmiklósi egyesületek, kisközösségek első virágzó időszaka volt. Felekezet, életkor, társadalmi hovatartozás, foglalkozás, kedvtelés szerint szerveződnek a különböző közösségek. Egy-egy személy persze több közösségnek is tagja lehetett, de voltak zártabb csoportosulások, amelyekben a tagságot szigorúbb feltételekhez kötötték.

Voltak keresztyén és keresztény ifjúsági és felnőtt egyesületek, működött ipartestület és úri kaszinó, dalegylet és olvasókör. A dalegylet 1870-ben megszűnt, de a folytatásának tekinthető polgári olvasóegylet a századfordulón is működött. 1891-ben tiszteletbeli tagnak választották Kossuthot és fiát.

1892-ben Bankós Károly javaslatára a képviselő testület díszpolgárrá választotta a kilencvenéves Kossuth Lajost, ugyanekkor az Epres utcát Kossuth Lajos utcának keresztelte át. Az eseményről a Torinóban élő ünnepeltet táviratilag értesítették.

A műkedvelő színjátszásnak és a báloknak is első nagy korszaka volt a dualizmus, a 19. század utolsó két évtizede. A különböző egyesületek, társaságok szervezték a számos alkalmi előadást, szüreti, farsangi bált, jelmez- és szépségversenyt.

 

A Petőfi-kultusz „föltámadása” 1898-99-ben

 

Kunszentmiklóson majd’ fél évszázadot késett a Petőfi kultusz föltámadása. A várost vezető, kultúráját meghatározó elit évtizedeken át, egészen a 19. század végéig lelkében daccal viselte a választási kudarc miatt rásütött bélyeget, és Petőfi emlékének elhallgatásával válaszolt. A követjelölt kiszorult a város kultusszal bíró személyiségei közül. Ha oldódtak is lassan a negyvennyolcas görcsök, lassabban oldódott a városban a halott költő emlékezete körüli „hivatalos” némaság. Jól példázza ezt az 1848-as proklamáció, A kis-kúnokhoz sorsa. Sokáig csak emlegették a Petőfi-irodalomban, de nem közölték a szövegét.

 Az egykori ádáz ellenség, Virágh Dénes 1889-ben hunyt el, s csak ő halála után indulhatott meg a Petőfi-kultusz a településen,. Ezután már a helyi ünnepi megemlékezéseken is gyakrabban emlegették a nevét, s a helyi sajtóban is bátrabban méltatták a költőt. A fordulat, az igazi áttörés 1898. március 15-én, majd pedig egy év múlva, a költő halálának ötvenedik évfordulóján jött el. A következő évtizedek azután már Kunszentmiklóson is a koszorús, a piedesztálra emelt, a szoborrá merevített Petőfié voltak.

 

 

Ez az emléktábla a 20. század első évében került föl a városháza falára

 

 

A századfordulótól a világháborúig

 

A huszadik századot a nagyvilág történészei gyakran illetik két közmegegyezéses jelzővel: az egyik ezek közül a „véres”, a másik a „rövid”. Véres, mert hiszen soha addig nem volt képes az ember ilyen mértékben pusztítani önmagát erőszakkal, mint a két világháborúban.  Kunszentmiklós háborús veszteségeiről lesz még szó a továbbiakban, most azonban vessünk egy pillantást a másik jelzőre is.

 Történész vélemények szerint a múlt századot egyértelműen a két nagy háború határozta meg. Ezért a század első évtizede, az 1910-es évek elejéig főbb jellegzetességei révén sokkal inkább az előző, 19. század végi boldog békeidőkhöz tartozik, mint az új évszázadhoz.

Ugyanakkor az 1989-90-es világméretű történeti átrendeződés, amely a hidegháború és az esztelen fegyverkezés végét, a kétpólusúból egypólusúvá vált világ kezdetét hozta el, a század utolsó évtizedét eseményeiben, folyamataiban teljességgel a 21. századhoz köti. Vagyis mintha 1990-ben már el is kezdődött volna a 21. század.

Kunszentmiklós belső világát is sokkal inkább a Monarchiára jellemző folytonosság uralta. Településünkön a főváros kulturális, művészeti modernizmusa legföljebb csak nyomokban bukkant föl, hasonlóan az elmaradottabb magyar Alföld provinciális településeihez.

Az 1900-as népszámlálás adatai szerint továbbra is a mezőgazdaság volt itt a domináns megélhetési forma, ez az ágazat tartotta el a lakosság legalább nyolcvan százalékát. Iparból, kereskedelemből és egyéb szolgáltatásokból élt mintegy 15 százalék, a  nagyjából öt százaléknyi maradék pedig a hivatalnok-értelmiségi szektorban tevékenykedett.

A század elején, 1902-ben az utolsó nagy redempciós puszta, Orgovány is elszakadt az „anyavárostól”, önálló község lett, ezzel egy nagy, másfél évszázados korszak zárult le végképpen a hajdani mezőváros életében. Az utolsó „békebeli” népszámlálás 1910-ben 8321 lakost talált itt, azonban ekkor még legalább minden negyedik ember tanyán élt, a harmincezer holdas határban kiterjedt tanyavilág adott otthont és megélhetést öt-hatszáz családnak, mintegy kétezer főnek

 Kunszentmiklós a dualizmus évtizedeiben - hatékonyan mozgósítva kistáji adottságait és belső energiáit - nemcsak átvészelte a Jászkunság megszűnését és a mezővárosi rang önkéntes föladását, hanem a megváltozott közigazgatási viszonyok között is átmentette, megőrizte korábban kialakult kistérségi vezető szerepét. Járási székhely volta, a Dunamellék és a Fölső-Kiskunság felől nézve is központi fekvése, jó vasúti közlekedése, végül, de nem utolsósorban egyre erősödő, s legalább hatvan kilométeres körben egyedüliként működő gimnáziuma tették alkalmassá továbbra is erre a központi szerepre.

 A helyi iparban fontos mérföldkő lehetett volna az 1910-ben megalakult Kunszentmiklósi Gőztéglagyár Rt. A városi kis téglavetőt átvevő és fölfejlesztő cég már komoly kapitalista vállalkozás volt, azonban sajnos viszonylag gyorsan, néhány esztendő alatt csődbe ment, amiben a háborús dekonjunktúra mellett alighanem szerepet játszott a gyár termékének gyönge minősége is. Viszont a raktárként hasznosuló téglagyár épülete a kéménnyel együtt ma is áll, helyi ipartörténeti emlék.

 

 

 

A téglagyár a Székalja szélén, működés közben

 

A közlekedésben fontos változást hozott az 1902-ben elkészült és üzembe helyezett Kunszentmiklós- Dunapataj szárnyvonal, amely jelentős bővítéssel járó vasútforgalmi csomóponttá minősítette Kunszentmiklós – Tass állomást. Ráadásul az 1900-as évek elején szó volt arról is, hogy a Kecskemét – Kerekegyháza vasútvonalat Kunadacson (akkori nevén Peszéradacson) keresztül meghosszabbítják Kunszentmiklósig. Ezt a további vasútfejlesztést jelentő, és a közlekedés minőségét javító beruházást azonban a világháború – úgy tűnik, végképpen – „fölülírta”.

A kereskedelemben a kiskereskedési forma évszázados egyeduralmán 1910-ben sikerült némi rést ütni, a Hangya Szövetkezet megszervezésével, ez azonban akkor még nem támasztott számottevő konkurenciát a (főleg zsidó) kiskereskedők részére. A pénzintézeti monopóliumot képviselő Kunszentmiklós – Dabasvidéki Takarékpénztár számára a 20. század elején alakult Kiskunsági Takarékpénztár (népszerű nevén a Zsidótakarék), valamint a szintén megszervezett Hitelszövetkezet jelentett némi konkurenciát, bár az „újak” forgalma még hosszú ideig messze mögötte maradt az úgynevezett „Nagytakaréknak”..

Már Bors Károly lapjai az 1890-es években többször szóvá tették az éjszakánként Kunszentmiklóst uraló „Egyiptomi sötétséget”. Akinek gyalogosan akadt dolga, különösen ha nagyobb távolságra kellett eljutnia a községen belül, annak bakterlámpa nélkül nem volt ajánlatos útra kelnie, hiszen az utak gyakran feneketlenül sárosak, s a kerítések mellett lefektetett deszkapallók csúszósak, veszélyesek voltak. Így olykor nyakig sárosan érkezett meg a vendég akár az egyik utcából a másikba menet is. Az elöljárók már 1904-ben megrendelték a terveket az elektromos közvilágításra, de a magas költségek miatt a község vezetése ekkor nem vállalta még a kiépítést. 1910-ben viszont megjelentek az első gázlámpák a település utcáin, bár még inkább csak a piactéren és környékén.

 

 

A mai városközpont egy része 1899-ben: a sportcsarnok és az uszoda helyét

a Bakér sűrű nádasa borítja (háttérben a Virágh- és a Gyenes-kúria)

 

Az egészségügy terén jelentős fejlődést hozott, hogy a fiatalon elhunyt gróf Nemes Nándorné, báró Ransonnet-Villez Eliza jelentős hagyatékából 1904-ben az Epreskert déli szélén megépülhetett az új járványkórház, az ún. Eliza-kórház.

A nem sokkal előbb épült Rákóczi utcai (akkor még Vasút utcai!) elemi iskolát 1908-tól átvette az állam fenntartásra a községtől, állami elemi iskola lett. Két évvel később épült meg a belső, Iskola utcai (ma Szász Károly utcai!) szárnya, ekkor formálódott U alakra az iskolaépület. 1910-ben azután az Alszögön megnyílt a község második óvodája az egykori Három Rózsa csárda helyén, ahol ma már szövetkezeti élelmiszerbolt működik.

A reformátusokat követve a század elején a katolikusok és a zsidók is átadták az államnak felekezeti elemi iskoláikat. A katolikusok az 1899-ben ide került, dinamikus szervezőkészséggel rendelkező Víz Zoltán plébános irányításával az elemi iskolának szánt emeletes épületben még a világháború előtt, az állami népiskolai rendszer kiteljesítését követően leány polgári iskolát szerveztek. Ugyancsak Víz Zoltán ambiciózus szervező munkájának köszönhető a több mint száz éves katolikus templom teljes átépítése: a neoromán elemekkel díszített templomot 1906-ban vették birtokba a hívők, s az új, tágas és elegáns plébánia is fölépült egy évvel később. (A korábbi templombelsőt az oltárral a föntebb említett Eliza bárónő, az autodidakta festőművész örökítette meg Áldozás című képén.)

 

 

Az 1906-ban átépített katolikus templom és a polgári iskola

 

A század elején megindult községi iparostanonc-képzés tovább gyarapította a tanulás helyi intézményrendszerét.

A református gyülekezet élén álló Baksay – 1878-tól esperesként és 1904-től püspökként – folyamatosan szívén viselte a szentmiklósi gimnázium gondját, s az 1900-as évek elejétől már a főgimnáziummá fejlesztésén fáradozott. Tudós tanárokat szerződtetett (Bernáth Lajos, Mészöly Gedeon), saját könyvtára darabjaival gazdagította a jó hírű könyvtárat. 1913-ban az előző tanév negyedikeseinek már nem kellett más iskolába iratkozni. Itt maradtak ötödikesnek: megtörtént a nyolc évfolyamos főgimnáziummá fejlesztés. Ebben az osztályban – a lelkész-püspök engedélyével – már lányok is tanulhattak, bár még eléggé szigorú elkülönítésben volt részük a tanórákon kívül.1912-ben Baksay nyolcvanadik születésnapját ünnepelték meg fényesen a szentmiklósiak. Erről az alkalomról már az országos lapok is bőséggel megemlékeztek: éltették a jeles egyházférfiút, a kitűnő írót, műfordítót, néprajzost.

A szentmiklósi sportélet két világháború közti első virágkorát a gimnáziumi testnevelés bevezetése alapozta meg még a kiegyezés táján. Az Öregtemetőben métázó, s más játékokat is kipróbáló gimnazisták jóvoltából jelent meg a század elején a futball először Kunszentmiklóson. A téli testgyakorlás céljait szolgálta a katolikus templom mögötti Székalján a korcsolyapálya, ahová öltözőt is építettek, és zenekar játszott a jégen kerengő fiatalok talpa (ill. korcsolyája) alá. Az 1900-as évek elején az Epreskertben már teniszpályákat is építettek, majd szintén az Epreskertben, szervezett tornaünnepélyeken a megjelent szülők és az érdeklődő közönség előtt mutatta be tudását, s virtuskodott az ifjúság.

A helyi lapot, a kunszentmiklósi és a dunavecsei járás közös hetilapját, a Kiskunság – Dunamellék-et 1901-től már az új szentmiklósi nyomdász, Schwarcz Lipót állította elő. A Schwarcz-nyomda az elődeinél korszerűbb gépeivel és a nyomdász szakértelme jóvoltából képes volt kielégíteni a járási székhely nagyközség megnövekedett igényeit. Ellátta a közigazgatás, az ipar, a kereskedelem, a kultúra és a civil szféra aprónyomtatvány szükségletét, vállalta a gimnázium, majd a polgári iskola évkönyveinek előállítását, s szabad kapacitása terhére mind több könyv kinyomtatására is vállalkozott.

Így, ebben a természetes központként működő, viszonylag fejlett infrastruktúrájú, városias állapotban érte meg Kunszentmiklós az első világháborút.

 

A világháborútól Trianonig

 

Az első hetek, hónapok itt is a győzelemvárás feszült, de diadalmas hangulatában teltek, ám 1914 őszén már sorra érkeztek haza a háborús sebesültek, és jöttek ide is a gyászjelentések.

A gyász háború nélkül is sújtotta a települést: felekezettől függetlenül megrendülten búcsúztak el a szentmiklósiak az 1915 júniusában, nyolcvanhárom évesen elhunyt Baksay Sándor püspöktől. Országos hírességek kísérték a hatalmas tömeggel együtt utolsó útjára a főrendiház tagját, a Genfi Egyetem díszdoktorát, a jeles írót és műfordítót a fölszögi református temetőbe.

Az iskolateremtő főpap halálában is gondolt a számára oly fontos és kedves gimnáziumra. Kétezer kötetes, értékekben gazdag könyvtára mellett összesen 80.000.- Koronát, meg a műveinek kiadói jogát hagyta a csonka gimnáziumból főgimnáziummá emelt iskolára, hogy megfelelő iskolaépületet, konviktust (menzát és tanulószobát) és internátust (tanulóotthont, kollégiumot) is emelhessen a diákjainak a fenntartó egyház. Az új iskolaépületet elvitte a háború meg a kezdődő infláció, de a konviktusra (1918) és az internátusra (1924) legalább futotta az erő.

A háború végére kimerült a hátország is, a lakosságot mind erőteljesebben sújtotta az infláció, az elmélyülő gazdasági válság. Kunszentmiklóson a gimnáziumban 1917-ben a frontra induló néhány ifjú sikerrel letette az előrehozott hadi érettségit, de ősztől már hadikórháznak rendezték be az iskola épületét. Amikor az elbukott háború után elkészült a veszteséglista, kiderült, hogy a több mint félmillió magyar katonai áldozat között ott volt 345 kunszentmiklósi hősi halott is.

 

 

Kunszentmiklós I. világháborús emlékműve, Istók János 1925-ben fölavatott alkotása

 

A vesztes háború nyomán kialakult politikai, társadalmi viszonyok, az elégedetlen tömegek forrongása a káosz és az anarchia felé sodorták az országot. 1918 novemberében kitört az őszirózsás forradalom, megalakult a magyar kommunisták pártja, az MKP, létrejött a Károlyi kormány, kikiáltották a köztársaságot, s tartósan az utcán is zajlott a napi politika.

Kunszentmiklóson a frontról hazatért katonák egy része rendbontásokba kezdett, és már november közepén erélyesen kellett föllépnie ellenük Martinovich László főszolgabírónak. A főispánnak küldött jelentésében arról számolt be, hogy a vasútállomáson rablások történtek, s hogy a járás több településén is csak a katonaság segítségével tudott rendet teremteni. A nyugalom megőrzése érdekében kénytelen volt szabadságolni a szentmiklósi Sáska László vezetőjegyzőt, mielőtt a nép kergette volna el.

A jelentés kitért arra is, hogy mindenütt megalakultak a nemzeti tanácsok, és jelezte, hogy bizalmatlan a működésük jövőjét illetően. A november elején spontán megalakult fegyveres nemzetőrségeket mindenesetre föloszlatta, majd helyettük a maga embereiből szervezett „állandó fegyveres védőrséget.” Végül arról tájékoztatta a főnökét, hogy amennyiben sürgősen nem erősítik őt meg pozíciójában, s így netán kiszolgáltatják a bizonytalan kimenetelű politikai változásoknak és fordulatoknak, akkor lemond a tisztségéről.

Miután a főszolgabíró beváltotta a lemondásra tett ígéretét, az utóda, Förster Lajos, gyorsan cselekedett: 1918 decemberében a Károlyi kormány „gyöngekezű” politizálása és a fenyegető kommunista veszély miatt elégedetlen környékbeli nagygazdák Baky Miklós kunszentmiklósi házában gyűltek össze, és tanácskozásuk eredményeként kiáltványban mondták ki a kiskun önállóságot. „Mi szabad kiskunok a népek önrendelkezési jogának az alapján elhatározzuk, hogy jövőnk sorsát saját magunk akarjuk intézni, és ezen célból kimondjuk a kiskun kerületek függetlenségét” – így fogalmazták meg a legfőbb céljukat tömören a kiáltványban az egybegyűltek. A szervezők nevében az új főszolgabíró és két választmányi tag írta alá a kiáltványt.

A szervezők megalakították a Kun Nemzeti Tanácsot, és egyik első konkrét célkitűzésükként – egy 1919. februári röplapon, amelyet Baky Miklós írt alá – kilátásba helyezték az 1745-ben jogtalanul behajtott redempciós váltságdíj visszaperlését a Habsburgoktól. Ez akkori pénzben 170 millió Koronát tett ki.  A Tanács Pesten még hetilapot is indított Helikon címmel. Mozgalmukat a belügyi szervek 1919 tavaszán számolták föl, majd következett a tanácshatalom. A megalakult direktórium Kunszentmiklóson is átvette a hatalmat, megtörténtek az államosítások, kisajátították az egyházak vagyonát, megalakult a nagybirtokokat fölszámoló bizottság, működött a pedagógus szakszervezet.

Az új hatalom gazdasági és politikai intézkedései miatti elégedetlenséget a katonai sorozási rendelet fordította tettekre, elsősorban a Dunamelléken. Az ellenforradalmi megmozdulások leverésére Szamuely Tibort küldte ki a tanácshatalom. Szamuely a vörösőreivel páncélvonaton érkezett Pestről Kunszentmiklósra, és a parancsnok innen irányította a Duna menti települések ellenállásának kegyetlen vérbefojtását. 

A tanácskormány augusztus eleji bukását néhány napos riadt csend és várakozás követte, majd bevonultak Szentmiklósra is a Duna vonaláig előrenyomuló román megszállók. Három hónapon át szinte naponta zaklatták, sarcolták a helybelieket, fuvaroztatták magukat, mindennaposak voltak a rekvirálások, eleinte még gyakran nevetséges fizetségért, később meg már– hadi kárpótlás címén – teljesen ingyen. A hívatlan vendégek november közepén takarodtak ki a községből, decemberben pedig megérkeztek a fehér gárdisták, Héjjas Iván különítményesei, akik a volt kommunista vezetőket szedték össze, hurcolták el. Míg a románokat durva és mohó sarcolásaik, addig Héjjasékat véres megtorló akcióik tették sokak számára emlékezetessé. 1919-1920 telén az akkor itt élő mind a 92 zsidó család elmenekült, s az elmenekülteknek csak mintegy fele tért vissza ismét, még az 1920-as évek első felében.

Share